John Coltrane zenéjének rajongói nem panaszkodhatnak: az utóbbi években egyre-másra jelentek meg a tenorszaxofonos korábban kiadatlan felvételei – csupa felbecsülhetetlen kincs a hatvan évvel ezelőtti múlt Aladdin-barlangjából. A legutóbbi lelet legalább annyira szenzációs, mint az elődei. Egy 1961 nyarán készült felvétel a New York-i Village Gate klubban, két koncert válogatott anyaga, abból az átmeneti időszakból, melyben még nem jött létre a „klasszikus” Coltrane-kvartett, viszont az együttes tagja volt a multiinstrumentalista Eric Dolphy.
Máté J. György
Az Impulse! kiadványa ezúttal nem a kiadó saját terméke; az egykori Village Gate klub hangmérnöke, Rich Alderson saját használatra szánt kalózfelvételéről van szó, afféle hangpróbáról, mely a színpad fölé függesztett egyetlen RCA-mikrofonnal készült. Ebből következően a zene monóban szól. Hangminősége egy igényes bootleg felvételé. Vagyis a stúdió- és profi hangtechnikával rögzített élő lemezek kiegyensúlyozott, harmonikus hangképét felesleges számonkérni a mostani CD-n. Akusztikailag leginkább egy titokban felvett Elvin Jones-lemezre emlékeztet a zene. A dobos poliritmikus produkciója ugyanis végig kifogástalanul szól. Többnyire a két fúvós, Coltrane és Dolphy hangja is jól élvezhető, viszont McCoy Tyner (zongora), Reggie Workman és Art Davis (bőgő) jelenléte nem elég hangsúlyos, különösen más hangszerek szólói közben. A rögzítés magánjellegét mutatja az is, hogy több szám felvétele nem az első taktusoknál kezdődik.
A Village Gate egyetlen nagy pincehelyiségből álló klub volt, amely épp ebben az időben, a 60-as évek elején kezdett népszerűvé válni. Nemcsak jazzprogramokat, hanem például népzenei esteket is rendeztek itt. A Coltrane-zenekar most előkerült zeneanyaga a szaxofonos egyhónapos klubbeli szereplésébe nyújt bepillantást. (A jazztörténet híres helyszíneire zarándokló mai turista hiába keresi a Village Gate-et; e néven megszűnt létezni a klub, most a Le Poisson Rouge áll a helyén.) A szóban forgó becses lelet nem egy lemezkiadó hangtárának valamelyik elfeledett polcán porosodott, hanem a New York Public Libraryben pihent évtizedekig, mígnem egy Bob Dylan-ritkaságokra vadászó kutató megtalálta.
Ami a nyolcvan perces, öt számos Village Gate-koncert tartalmát illeti, az Impressions és a Greensleeves felhangzott néhány hónappal később, a novemberi híres Village Vanguard fellépéseken is. Utóbbit, egy Tyner-arrangement-t, májusban vették lemezre (Africa/Brass) nagyobb zenekarral, tehát mint újdonság csendülhetett fel a Village Gate-ben. Előbbit pedig igazi Coltrane-repertoárdarabnak nevezhetjük, hiszen 1961 novemberében Helsinkiben szintén előadta az itt hallható együttes (ugyancsak Dolphyval), de később is sokszor feltűnt az élő lemezek műsorában, így 1963 nyarán a philadelphiai Showboat-koncerten vagy 1965 júliusában egy Antibes-ban rögzített felvételen, mely a Live in Paris (Charly) albumon hallható. Az Impressions címen ismert lemezen megörökített változat szintén 1961 november eleji koncertfelvétel.
Mint tudjuk, a Village Gate-lemezt nyitó My Favorite Things ugyancsak újdonságnak számított 1961 nyarán, hiszen az ilyen című stúdiólemez (Atlantic) felvételei 1960 októbere végén készültek, és az LP 1961-ben került a boltokba. A When Lights Are Low című standard (Benny Carter és Spencer Williams 1936-ból származó szerzeménye) szokatlanabb választás, benne egy pazar Tyner-szólóval bővített harmóniákkal és Dolphy virtuóz basszusklarinétjával, főként a hangszer felső regiszterével operálva; az albumot az Africa huszonkét és fél perces változata zárja – ritkasága folytán a CD talán legkülönösebb darabja. A koncerteken főleg szopránszaxofonon játszó Coltrane egyedül itt tér vissza a tenorszaxofonhoz. Az eredeti, 1961 júniusában rögzített stúdióváltozat utóéletének további furcsasága, hogy nem sokkal emez „új” CD megjelenése előtt került a piacra Alice Coltrane 1971-ben a Carnegie Hallban készült, közel harmincperces verziója, ahol Pharoah Sanders és Archie Shepp, korábban csak az Ascension sessionön együtt dolgozó tenorosok a fúvós szólisták.
Eric Dolphy neve méltán szerepel a tenorosé alatt az új kiadvány borítóján. Coltrane korai Impulse!-korszakának meghatározó figurája volt az altszaxofonos/fuvolista, aki sokat tett azért is, hogy a basszusklarinét szólóhangszerré váljon a jazzben. Nehéz megmondani, hogy jelen felvételen melyik fúvós játéka hangzik forradalmibbnak. Már a My Favorite Things-ben érzékelheti a hallható, hogy Dolphy fuvolajátéka disszonáns és kiszámíthatatlan. Mindkét határokat feszegető fúvós „anarchikus” művészete alkalmas volt arra, hogy korabeli kritikusaikból kiváltsa az „antijazz” megbélyegzést, amit a Village Vanguard-fellépésekről készült első, kivonatos lemez kapcsán Pernye András is megismételt.
Az Evenings at the Village Gate több szempontból nevezhető egy átmeneti korszak termékének: Coltrane az Atlantictől átigazolt az Impulse!-hoz, és többek között Dolphy szerepeltetésével próbált új jazznyelvet kidolgozni. Reggie Workman szintén úgy fogalmaz, hogy valahányszor a Village Gate-ben hallható csapat együtt lépett színpadra, érezhető volt játékukban a régebbiből az újabba való átmenet. A kötött ütemszámú, akkordváltásokra épülő Benny Carter-örökzöldet leszámítva modális szerzeményekből áll a gyűjtemény. A szaxofonos különböző zenekarai által számtalanszor eljátszott ¾-es jazzvalcerről, a My Favorite Things-ről is tudjuk, hogy alaposan eltér a Broadway-változattól, mely egyébként nem volt széles körben ismert akkoriban. Az „új” Coltrane-leletről is bízvást elmondható, amit Thomas Merton trappista szerzetes írt a naplójába, miután megvette és meghallgatta az Ascension albumot: „Hallottam és csodálom őt.”
(John Coltrane: Evenings at the Village Gate (Impulse!, katalógusszám: 00602455514196 )
A kiemelt képen John Coltrane és Eric Dolphy, forrás: Universal Music
