Nem tudom, mikor láttam-hallottam legutóbb vezényelni Bogányi Tibort – de mindmáig élénken él emlékezetemben az első koncerttermi találkozás, amikor pirosra tapsoltam a tenyeremet a Pannon Filharmonikusok koncertjén. Akkor vendégkarmester volt, később több mint egy évtizedig vezető karmestere a kiváló együttesnek (amely, s ezt nem lehet elégszer felemlíteni: mindmáig az egyetlen vidéki zenekar, amely hangversenybérletet hirdetett a Müpában, melynek szinte teltházas törzsközönsége alakult), jelenleg pedig – tavaly január óta – a zenekar első állandó vendégkarmestere.
Fittler Katalin
Úgy tartja a mondás, „csak a szépre emlékezünk” – de ellenpéldákat is szép számmal lehetne sorolni. Az időbeli „megszépítő messzeség” velencei tükörként funkcionált, az előadás első pillanatától az utolsóig az az elégedettség töltött el, hogy ezúttal nem kellett csalódni a várakozásomban. Most is példamutató szorgalommal tapsoltam, megköszönve az élményt.
A műsor Mozart jegyében kezdődött (A színigazgató – nyitány, majd C-dúr zongoraverseny (K. 467), majd a horvát szólista, Dejan Lazić rövid darabjával folytatódott (S.C.H.E.rzo zenekarra és zongorára), a szünet után pedig Brahms II. szimfóniája következett, a lelkes tetszésnyilvánítást megköszönő ráadásként Brahms II. magyar táncával. A zenekar (a hazai együttesek sorában régóta „dobogósként” megjelenő, elegáns öltözékben) már a nyitányhoz nagy apparátust vonultatott fel. Aggódtam is (közelmúltbéli koncerttermi tapasztalatok birtokában) a hangzást illetően, ámde örömmel észleltem: a vonóskar már-már a mendelssohni tündér-scherzók súlytalan léptével, finom hangzásvilágot varázsolt elénk. Módosult a Mozart-kép a zongoraversenyben, amelyet a zenekar számára korántsem ismeretlen Lazić némiképp a „saját képére” formált. A kortárs-kompozícióban további játékosokkal gyarapodott az előadói apparátus: a mintegy ötperces alkalmi mű, amely Beethoven születésének 250. évfordulójára született, az Indianapolisi Szimfonikus Zenekar felkérésére készült, a szerző szándéka szerint Beethoven zenéje előtti tisztelgés, éspedig „formában, szellemben és humorban”, kétségkívül hatásos darab.
Az imponáló koncertező életművel rendelkező 48 éves pianista vérbeli pódiumművész, felkészültségének sokoldalúságáról ad tanúságot: gyöngyöző futamaival az éneklő allegro stílus kiválóságai közé sorolható, érzékeny szépségű pianói (sőt, pianissimói) hatására egész koncertteremnyi hallgatóság tarja vissza önként a lélegzetét – ugyanakkor folyamatosan intenzív kapcsolatot tart muzsikus-partnereivel (a zenekari szólistákkal olyan dialógusok sokaságát valósítva meg, amelyek a legtöbb koncertterem előadáson elsikkadnak, és kölcsönös bizalmon alapuló kontaktust a karmesterrel, elsősorban a cadenzák tempóban is képlékeny területén). Problémátlan technikai magabiztosság, természetesnek ható formálás – és nem utolsó sorban: az együttmuzsikálás öröme avatta élménnyé produkcióit. Nem véletlen, hogy ráadásként a Sosztakovics-évfordulóra emlékező rövid zongoradarab figyelmes hallgatói közé tartozott a zenekar egésze is!
Brahms II. szimfóniája a koncert címének (programjának) kvintesszenciája volt, időtlen gyönyörködtetés (a műsorismertető adat szerint 43 percben – de a reális időt aligha érzékelhette az elvarázsolt hallgatóság). Jóllehet, minden zenekarban időről-időre vannak személyi változások, a Pannon Filharmonikusok jelenlegi együttese szinte „egy emberként” követte értően Bogányi Tibor irányítását. Azaz, nem is követte, hanem inkább hangzásban valósította meg a mozdulatokkal közölt inspirációkat. A lebilincselő előadás közben aligha juthatott idő valamiféle „összehasonlításra”, egykori vezénylési sajátosságainak a maiakkal való összevetésére – az viszont bizton állítható, hogy a lényeg nem változott. Bogányi az interpretációt inspirálja, vagyis a hosszabb-rövidebb témák-motívumok kifejező tolmácsolását, a hangszerelésben rejlő „polifóniát”, ami az érzékenyen differenciált dinamikával valósítható meg. A nagy apparátussal „saját hangszerként” bánik, a közlés/kifejezés intenzitása érdekében jelentős kontrasztokkal él, s az már karmesteri bravúr, ahogyan a hirtelen váltásokat sugallja.
Technikailag elsősorban bal kezének kifejező (rajzos) mozdulatai érdemelnek elismerést, az arabeszk-finomságú lekerekítések, s rögtön utánuk a hatásos hangulatváltások. Amit Bogányi dirigensként tud, valószínűleg nem tanítható. Viszont eltanulható – azaz, eltanulható lenne, amennyiben a karmesterjelöltek minden lehetőséget kihasználva figyelnék gesztusrendszerét. Mert mozdulatai nem koreográfiaként „utánozhatóak”, hanem mindig a zenei jelentés értelmezései. Így kapcsolódik össze nála elválaszthatatlanul lényeg és jelenség (ha úgy tetszik, a láthatatlan láttatása, hangzó életre keltése). És ami különösképp imponáló: teszi ezt magától értetődő természetességgel, aminek „csak” egyetlen alapfeltétele van, az alaposan végiggondolt/értelmezett zene jelen idejű tolmácsolásának szándéka. Szép este volt, a sorozat felemelő fináléjaként.
(Pannon Filharmonikusok, km.: Dejan Lazić – zongora, karmester: Bogányi Tibor. Mozart, Dejan Lazić és Brahms művei. Müpa, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, május 16.)
A kiemelt képen Dejan Lazić zongoraművész, fotó: Lin Gothoni
