Ha – korántsem lezárt – életművéhez mottót avagy ars poeticát keresnék, aligha választhatnék találóbbat Kazinczy klasszikus epigrammájának kezdő szavainál: „Jót s jól”. Mert minden minőségi, amit tesz (jól), ugyanakkor repertoárjának kialakulásában meghatározó a választás (jót). Kiss Gy. László klarinét-, szaxofon- és tárogatóművészt köszöntjük születésnapján.
Fittler Katalin
Fúvósoknál általános gyakorlat, hogy idejekorán elbúcsúznak hangszerüktől (a letészem a lantot gesztust nem halogatva). Éppen ezért mindig megkülönböztetett figyelem jár azoknak a művészeknek, akik figyelmen kívül hagyva az idő múlását, rendíthetetlenül járnak azon az úton, amely korábban megannyi örömforrást rejtett számukra. Közéjük tartozik Kiss Gy. László, aki kora előrehaladtával képes növelni hallgatóinak táborát (a rajongók meghatározás idegen a habitusától). Közzétett életrajza lakonikusan rövid, arról tájékoztat, hogy 1980-tól a Magyar Állami Operaház klarinétművésze, 1992-től a Budapesti Fesztiválzenekar tagja („ahol a klarinét- és szaxofoncsalád minden hangszerén játszik” éppen azért választotta a zenekarban a második klarinét szólamát, hogy minél több alkalma legyen váltóhangszereken való játékra). A zenekedvelők nagy örömére „felfedezte magának” a tárogatót, s ennek a hangszernek is mester-rangú művészévé képezte magát. Erről tanúskodnak felvételei csakúgy, mint évenkénti hangversenyei, amelyek műsorán békés egymásmellettiségben él a népzene és a műzene, az utóbbiból ráadásul kortárs muzsika, merthogy – miként a zenetörténetben oly sokszor – a kiváló hangszeres inspirálóan hat az alkotókra, különleges feladat egy-egy előadóművész „testére szabni” játszanivalóként a saját zenei gondolatokat.
Kiss Gy. László közönsége több rétegből tevődik össze, ami azért (is) örömteli, mert hallgatóságának zenei világa óhatatlanul is bővül. Aki például a népzene felől közelít, kortárs kompozíciókkal ismerkedik meg, aki a kuriózum-hangszer hangjára kíváncsi, az új daraboknak köszönhetően felfedezheti, mennyi érzés, indulat kifejezésére alkalmas. De nem kevesen vannak azok sem, kiket az előadó személye vonz, mondhatni, már-már a hangszertől függetlenül. És a választékos műsorokból mindenki profitál.
A 70. születésnapot emlékezetessé teszi, hogy az immár éppen két évtizede Liszt-díjas művész lehetőséget kapott a Pesti Vigadóban való fellépésre. „Verbunkostól a kortárs zenéig” – ezzel a címmel hirdették meg a teltházat vonzó eseményt. Hat 20-21. századi magyar szerző hét művéhez a művésznek köszönhetően már-már standardnek számító népzenei összeállításai társultak. Az est főszereplője – szokásosan – vállalta a konferanszié szerepét is. A maga módján: természetesen. S mivel jó a természete, elégséges volt, ha „adta magát”. Rövid tárgyszerű közlések és személyes emlékek sorjáztak, de ami ennél lényegesebb: szinte észrevétlenül mutatott rá arra a folytonosságra, amellyel ezt a sajátos repertoárt népszerűsíti. Mindennemű hivalkodás nélkül kerültek elő évszámok, bemutatóké, más-más helyen történő korábbi előadásoké, felvételeké, néha rövid-vidám sztorikkal oldva a légkört. Balassa Sándor, Nógrádi Péter, Vajda János, Hollós Máté és Könczei Árpád egy-egy művét hallottuk, s kettőt Dubrovay László terméséből. Szólistaként kezdte a műsort (Balassa: Ha szól a tárogató), majd kamarapartnerek társultak hozzá: Farkas Zsolt zongorázott, Nógrádi Péter darabjában Kun Ágnes Anna énekelt, s a szünet előtt a Kodály Vonósnégyessel szólaltatta meg Dubrovay kvintettjét. Méltán került a (népzenei) második félidőbe Könczei Árpád műve, hiszen a Székely ördöngösben is Árendás Péter (brácsa) és Lelkes András (nagybőgő) társult Kiss Gy.-hez. E trió műsorába emlékezetes szóló-epizódként ékelődött a művész szívének oly kedves Örmény dal.
Az órán ellenőrizve, „hosszú” volt a műsor, bőven meghaladta a két órát. Mégsem ezt éreztük – de azt sem, hogy „elrepült volna” az idő. Inkább a „jelen idő” kiterjesztésének élményét élhettük meg, amikor maximálisan átadhattuk magunkat az egymást folyamatosan követő zenei élményeknek. mKözben ki-ki információkkal is gazdagodhatott, hiszen nem tekinthető „köztudottnak”, hogy van egy Rákóczi Tárogató Egyesület, amelynek tagja közül számosan eljöttek erre a hangversenyre. A betegsége miatt távolmaradó elnök, Nagy Csaba köszöntőjét Szabó Sándor, a Gregus Tárogató Kvartett alapító tagja olvasta fel. Örömteli mozzanat, hogy öt zeneszerző is eljött, nemcsak meghallgatni műve előadását, hanem egyszersmind a születésnapi koncert ünnepeltje iránti megbecsülésből. Kiss Gy. László a művek rövid bevezetőjében rendre talált lehetőséget, hogy néhány szóval közelebbi ismeretségbe hozza a zeneszerzőket a hallgatósággal.
Az is tanulság volt (habár ott és akkor aligha ilyesmivel foglalkoztunk), hogy élő „mintapéldát” kaptunk arra a jelenségre, hogy jó esetben gyümölcsöző egymásrautaltsági kapcsolat alakulhat ki alkotó(k) és előadó(k) között, ami persze csupán a kortársak kiváltsága. Kiderültek apró – konkrét – műhelytitkok, többek között a születő műnél bábáskodó előadóval történő konzultációról. Megtudtuk: július 10-ig kell várnunk, hogy ismét hallhassuk Kiss Gy. László egészen kivételes, minden hangjával gyönyörködtető játékát. Csak azt sajnáltuk, hogy ezúttal is nélkülöznünk kellett azt a lehetőséget, hogy hangverseny maradandó élménye után a múlandóság cáfolatául szolgáló hangfelvétel(ek) vásárlásával is kényeztessük magunkat – esetleg dedikált példány zsákmányával gazdagodva.
