Egymást követő két estén fejeződött be a Concerto Budapest egy-egy bérleti sorozata: a Géniuszok (5 nagyzenekari és egy kamarakoncert) május 23-án, a Volumenek (6 nagyzenekari és egy kamarakoncert) pedig május 24-én a Zeneakadémián. Az előbbi egyúttal a Névjegyek címmel meghirdetett, speciális À la carte bérlet közönségétől is búcsúzott erre az évadra.
Fittler Katalin
A „nagyzenekari” jelző használata mindenképp indokolt: még az olyan koncerteken is nagy létszámú együttes lépett a pódiumra, amelynek műsorán eredetileg kisebb apparátusra készült szimfonikus kompozíciók szerepeltek. Nemcsak a Concerto Budapest esetében figyelhetjük meg, hogy a historikus előadási gyakorlat fénykorában mai értelemben már-már kamaraegyüttesek által megszólaltatott művek szinte a romantikát idéző monumentalitással szólalnak meg. A történelem folyamán tehát „ismét”, a folyamatos koncert-gyakorlatban pedig (ahol a közelmúltban békés egymás mellett élésben élvezhettük a különböző interpretációs elképzeléseket) erőteljes kontúrral. Ami azzal a haszonnal is járt, hogy mind többen gondolhattak/gondolhattunk bele abba a gyakorlati szempontba, hogy a mindenkori előadásnak meghatározó tényezője a helyszín is, nevezetesen, a mind nagyobb koncerttermek szinte kiprovokálják a monumentális hangzást. (Más kérdés – vagy ugyanennek a szempontnak sajátos megnyilvánulása -, hogy a nagy térben realizált szólóesteknek egészen különleges atmoszférája van.)
Tehát, miként megismertük – akár ugyanezeken a játszóhelyeken – a korabeli apparátus által előidézett hangzásélményeket, most ugyanazt a repertoárt másfajta „megvilágításban”, ha úgy tetszik, „felbontásban” hallhatjuk. A mindenkori élmény pedig felülír mindenfajta hitelességi, elméleti szempontot, meggondolást. Ugyancsak nem kizárólag a Concerto Budapest műsor-stratégiájára jellemző, hogy a műsorösszeállításoknál nem fukarkodnak a játékidővel. Minden bizonnyal számításba vették azt is, hogy a „maratonokon” edzett közönség hálás az effajta kihívásokért – ugyanakkor az is szerepet játszhat ebben, hogy a gyakran felvételről is hallható produkciók élőben való élvezéséért a helyszínre érkezők emlékezetes élménnyel gazdagodhassanak. Tehát, gyakori, hogy szünettel együtt bőven meghaladja a játékidő a két órát. Amiért legtöbben, legtöbbször hálásak is lehetünk (vagyunk), ám eközben kialakult egy közönségréteg (minden tisztelet kijár neki), amely akkor is az élő koncerten való személyes részvétel mellett dönt, ha személyes életkörülményeivel nehezen összeegyeztethető ez. Remélhetőleg az előadóművészek számára elhanyagolható jelentőségű körülmény, hogy a hosszú hangversenyekről folyamatosan elszivárog a hallgatóság egy része. Bevett gyakorlat ez, a hallgató-társakat nem is zavarja – aki maradhat, megértő azok iránt, akik például közlekedési szempontok miatt kénytelenek diszkréten távozni az előadás folyamán. Nyilvánvaló: semminemű elégedetlenség, nemtetszés nincs ebben – pusztán az adott körülmények… (ezeért a címben a fisz-moll, utalásként Haydn Búcsú-szimfóniájára, ahol köztudottan az előadók távoztak folyamatosan…).
A fél nyolcas kezdés bevett gyakorlatnak számít – de vannak példák korábbi kezdésre is. Az eleve terjedelmes műsorú estek esetében (ahol esetleg még ráadásszámra is lehet számítani) érdemes lenne elgondolkodni a korábbi kezdési időponton – nem beszélve az olyan hangversenyekről, amikor műsorvezető/házigazda is pódiumra lép, és mondandójával néha jelentősen hozzájárul az előadás időtartamának a megnövekedéséhez.
Május 23-án Schubert zenéjének rajongótáborát szólította meg a kamaraest. Programján a Keller Quartet és a Concerto szólistái tolmácsolásában a c-moll Vonósnégyes-tétel (D. 703), a d-moll („A halál és a lányka”) vonósnégyes (D. 810), valamint az F-dúr oktett (D. 803) szerepelt. Megszokhattuk: a Keller Quartet tagságát illetően nem állandó, ám mindig élvonalbeli kamaramuzsikusokból áll. Ezúttal a primárius Keller András mellett a Concerto ismert-kedvelt hangversenymestere, Környei Zsófia, brácsásként Kelemen Barnabás, csellistaként Fenyő László lépett pódiumra. Kelemen Barnabás azt a szólamot játszotta tehát, amelyet egykor maga Schubert is játszott – csellista-partnere pedig saját vonósnégyesében is gyakori muzsikus-társa. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Schubert kamarazenéjét illetően a közkedveltség jellemzőbb, mint a közismertség – de még azok számára is, akik gazdag emlékkép-készlettel rendelkeznek e művekből (kiváltképp a d-moll kvartettből), megannyi inspiráló élményt adott az inspiráció. Akik számára pedig többlet-élmény a látvány, felfigyelhettek a kamaramuzsikusi attitűd különböző variánsaira. Például, hogy Keller András hangszerével a kézben egyáltalán nem érezteti társaival karmester-mivoltát. Felelősséggel játssza vezető szólamát, s választott partnerei iránti teljes bizalommal legfeljebb első az egyenlők között. A koncertmesteri felelősséghez szokott Környei Zsófia alkalmazkodó muzsikuspartnerként több mint megbízható, Kelemen Barnabásnak köszönhetően a brácsaszólam szerves jelentősége jutott kifejezésre, Fenyő László pedig a tőle megszokott maximális szép hang igénnyel hangszere szólamának többfajta funkcióját juttatta kifejezésre az áttört faktúrában. Az F-dúr oktettben helyét Kokas Dóra foglalta el, bőgősként Tabányi Tibor társult a vonósokhoz, a fúvós szólamokat pedig Klenyán Csaba (klarinét), Mohai Bálint (fagott) és Tóth Bálint (kürt) szólaltatta meg. Ennek a kompozíciónak a műsorra tűzése telitalálat: aligha találni méltóbb muzsikust a hazai zenei életben Klenyán Csabánál, aki mindenki számára maradandó élménnyé tette a hat tételes kompozíció lassú tételét. Ilyenkor érezzük igazán zenei életünk értékét, gazdagságát. Koncert-kínálatunkban nemritkán megjelennek (főként fúvós) szólistaként olyan muzsikusok, akik világhírű zenekarok szólistái – most ismételhetten megtapasztalhattuk: hazai zenekarainkban is ülnek hasonló kvalitású művészek! Kár, hogy a külföld nemigen tud róluk – vagy nézzük más oldalról a félig üres, féli tele poharat: örvendezzünk, hogy itthonlétükkel, rendszeres hazai (zenekari) szereplésükkel hozzájárulnak a zenekari produkciók színvonalának emeléséhez.
Másnap Haydn első oratóriumával, a koncerttermekben ritkán hallható Tóbiás hazatérésével búcsúzott a Concerto Budapest együttese, a Purcell Kórus és szólisták közreműködésével, Vashegyi György vezényletével. Az éppen 250 éve bemutatott nagylélegzetű kompozíciót a dirigens „Haydn zenei szótáraként” értékeli (hasonló hanggal-jelentőséggel ellátva, mint Mozart esetében Harnoncourt tette az Idomeneóval). A műsorismertetőből megtudtuk, hogy az előadás az eredeti verziót vette alapul, tartalmazva a kilenc évvel későbbi átdolgozás néhány kórustételét. Kétségkívül reprezentatív alkotás: pályázati műnek készült (a Wiener Tonkünstler-Sozietät tagja szeretett volna lenni Haydn). Minden bizonnyal ezzel (is) magyarázható a monumentalitása, az énekszólamok rendkívüli igényessége (virtuóz melizmákkal, nemritkán óriási hangköz-ugrás sorozatokkal). Ezúttal is feltűnt az előadói gárda (a Purcell Kórus esetében kiváltképp feltűnő) nagy létszáma. Vérbő muzsikát hallottunk, az oratórium viszonylag szolid cselekményét jótékonyan egyensúlyozva igényes zenei kidolgozottsággal, a hangszerelést illetően is. Kilenc óráig tartott az első rész – nem véletlen, hogy a szünetben jelentős számban távoztak hallgatók; aki tehette, megvárta a történet – előre kitalálható – végét, fél 11 után. Sokatmondó adalék (ezért érdemes feljegyzésre), hogy az élményért hálás közönség kitartó tapssal jutalmazta a kivételes teljesítményt. A sikerben jelentős részük volt a szólistáknak, Szutrély Katalinnak, Kovács Csillának, Balogh Eszternek, Megyesi Zoltánnak és Nyikolaj Borcsevnek. A virtuóz szólamokat hallgatva, az ének-oktatásnak – az igényekhez alkalmazkodó – minőségi fejlődéséért kell elismeréssel adózni. A címszerepet éneklő Megyesi Zoltán rutinosan mozgott ebben a közegben, és kamatozott Balogh Eszternek a különböző zenekarokkal való együttműködése. Szutrély Katalin a neki testhezálló, színpadot-teremtő intenzitással sajátos színfoltja volt az előadásnak – minden bizonnyal az lett volna akkor is, ha differenciáltabban adagolja a drámai kifejezést, visszafogva az epikusabb részletekben – így viszont mindenkor inspiráló atmoszférát teremtett partnerei számára. Nem lehetett nem észrevenni Vashegyi György igyekezetét, hogy a történés folyamatának vezetése közben úgy irányítsa a zenekar dinamikáját, hogy ne fedje el Kovács Csilla halkabb, meghittebb tónusú énekének egyetlen hangját sem. Nyikolaj Borcsev neve (éneke) sem ismeretlen a hazai koncertlátogatóknak, fellépett már a Concerto Budapesttel, és vendége volt a Prokofjev-maratonnak is.
Haydn késői kórus-oratóriumainak (a gyakran játszott Teremtésnek és Az évszakoknak) ismerői számára valóban újdonságnak hatott a 250 évvel ezelőtt komponált mű, hagyományos forma-típusaival (da capo áriák), egyszersmind a szóló-számok virtuozitásával, a kidolgozott recitativo accompagnatókkal és a zenekari hangzás hangszíngazdagságával. Éppen az előadók iránt támasztott magas követelmények ismeretében viszont nem csodálkozhatunk azon, hogy ritkán hallható a koncerttermekben. E ritkaság-élmény is hozzájárult, hogy emlékezetes estként könyvelhettük el a produkciót.
(Schubert-est: a Keller Quartet és a Concerto Budapest szólistái, május 23. Zeneakadémia. Vashegyi György, a Concerto Budapest és a Purcell Kórus, május 24. Zeneakadémia)
A kiemelt képen Keller András hegedűművész-karmester, fotó: Cseke Csilla
