Rendkívüli mértékben kedvez a Pató Pál nevével elhíresült „ej, ráérünk arra még” kulturális életvitelnek a technikai fejlődés. Ma már csak mutatóban találni olyanokat, akik műsorújságokban előre bejelölik az őket érdeklő programokat, s várják, hogy megnézzék-meghallgathassák őket. „Egocentrikus” lett a lehetőségek tárháza: megfelelő eszközökkel – bizonyos időkeretek között – bármit-bármikor utólag is megnézhetünk-meghallgathatunk. Vagyis, legyünk őszinték, gyakran hárítjuk, elodázzuk az élmény-lehetőségeket. És mivel egy idő után felszaporodnak a kihagyott lehetőségek, örökre veszendőbe mennek. Mármint az illető számára.
Fittler Katalin
A hangversenytermeknek az élő közvetítés és a műsor utólagos sugárzása egyaránt konkurencia (mind anyagi, mind kényelmi meggondolásból) – szerencsére az élő előadások pótolhatatlan varázsát megtapasztaltak rendre biztosítják a közönség-utánpótlást (akkor is, ha az átlagéletkort tekintve elgondolkodtató a kép). Elengedhetetlen tehát a figyelemfelkeltő „reklám”, akkor is, ha tudjuk, gyakran nemcsak a jó bornak jut cégér. Mert mind kevésbé lehet remélni, hogy az egyébként imponálóan gazdag és sokrétű kínálatban nem kerüli el a figyelmet egy-egy olyan, kiemelt jelentőségű rendezvény, amely utóbb pótolhatatlan!
Az „itt és most” aktuális rendezvények sajátos típusát jelentik a szerzői estek. Emlékszem, a ’80-as években hallottam rangos hangszeres művésztől a keserédes bonmot-t, hogy „a művész nem ad, hanem kap koncertet” (mármint, fellépési lehetőséget). Fokozott mértékben vonatkozik ez a kortárs zeneszerzőkre, akik ideális esetben öt vagy tíz évenként jutnak szerzői esthez. Amit, valljuk meg, érdemes lenne nem kihagyni, hiszen ilyenkor nagyobb koncentrátumhoz jutunk egy-egy életműből, mint amilyet egy-egy mű – vagy akár hangfelvétel – alkalmi meghallgatása kínál. Valójában kiemelt figyelmet érdemelne valamennyi generáció: a pályakezdők, akik remélhetőleg hosszasan írják tovább a zenetörténetet, a pályájuk delelőjén tartók, akikhez korábbi műismerettel kötődhetünk, s a doyenek, akiknél egy-egy műsor valamiféle „visszatekintés” is egyben.
„Visszatekintés” – ezt a címet kapta a BMC koncerttermében június 14-én rendezett Sári József szerzői est, megelőzve a jelentős ünnepeknek kijáró „oktávát” (a születésnap: június 23). Szép gesztus, méltó folytatása Borbély László zongoraestjének, amelynek műsorán J. S. Bach és Sári József művei szerepeltek (február 21, Zeneakadémia, Solti terem, „Bach 340 és Sári József 90”). Az már csak „hab a tortán”, hogy éppen 14-ére tervezték, amely szám tudvalévőleg kulcsfontosságú volt Bach számára – tehát jelentőséggel rendelkezik a bachi számmisztika alapos ismerője, Sári József számára is. A BMC június havi műsorfüzete 9 műsorszámot ígért, ehhez jött, meglepetésként, egy tizedik, amelyet Németországban élő egykori diákja, Terebesi András játszott. A 19 órai kezdet ideális volt – így is 22 óráig tartott a gazdag seregszemle. Szólódaraboktól vonósnégyesig terjedt az apparátus, és az előadók felkészültsége, ihletett interpretációja hangzó valósággá tette, amit rövid bevezető köszöntőjében Hollós Máté úgy határozott meg: „Téged mindenki szeret”. A hallgatóság jelentős részét – Micimackósan fogalmazva – rokonok, barátok és ismerősök tették ki, beleértve zeneszerző-kollégákat (köztük, az est rangját fémjelezendő, az életének 99. évében járó Kurtág Györgyöt!) és egykori növendékeket. Potenciális „meghívott”-nak tekintve a műsorfüzet valamennyi olvasóját, a jelenlévők a „választottak” közösségeként azt juttatták kifejezésre, hogy „a szeretet mértéke a ráfordított idő”.
Ismét bebizonyosodott: az egyszerzős műsorból sokkal többet lehet megtudni egy komponistáról, mint ami a vegyes programokból összerakható hang-puzzle darabok tanulsága. Pedig korántsem beszélhetünk „keresztmetszetről”, inkább csak olyan felületekről, amelyek jótékonyan fedik el korábbi ismereteink fehér foltjait. Impulzusok követték egymást, s az est folyamán aligha volt lehetőség a(z apróbetűs) műsorban megadott információk elrendezésére – hallás alapján pedig aligha lehetett volna kitalálni a komponálás idejét, a művek keletkezésének sorrendjét (a műsor adatai alapján a legkorábbi mű a zárószám, az 1975-ben komponált Quartetto per archi, a legfrissebb a 2014-ben írott oboadarab, a Novellette Nr. 9 – a szerző műjegyzékében a fuvola-zongoramű, a Contemplazione datálása 1970). Ezúttal csendült fel először a Moment musical, amely 2012 óta várta hangzó életre keltését. Az ősbemutató rendkívüli sikerében méltán osztozott Schweigert György, aki hangszere (nagybőgő) ritkán kihasznált karakterizáló lehetőségeinek széles skáláját vonultatta fel.
Az évszámok – önmagukban adatok. Ám ha olyan időtérképre tesszük a műveket, ahol a nemzetközi zenei élet rangos alkotóinak életműve is szerepel, megdöbbentő felismerésre jutunk: a szerző nemcsak reflektált az őt (is) ért stiláris irányzatok hatásáról, hanem olyannyira részese volt a korszellemnek, hogy nemegy művében feltűnnek olyan jellegzetességek, amelyek más – a nemzetközi zenei életben ismertebb, nagyobb játszottságnak örvendő – szerzők darabjai révén kerültek be a köztudatba.
Külön köszönettel tartozunk Ittzés Gergelynek, aki a közönséget megszólítva némi tájékoztatást is adott az általa és felesége, Szabó Dóra által előadott Jelenetekről, egyszersmind rámutatva, hogy a szerző életművében megkülönböztetett hely jut(ott) a fuvolának. És természetesen utalt arra a szakmai-emberi kapcsolatra, amely a szerzőhöz fűzte – ennek igazságához nem fér kétség, hiszen felvételek dokumentálják ezt az elkötelezettséget, ami megismerhető a zenekedvelők számára, továbbá a darabok koncerteken való megszólaltatása idehaza és külföldön, amit sajnos nemigen áll módunkban folyamatosan követni. Ahogyan előrehaladtunk a műsorban, egyre jobban éreztük: nem lenne felesleges, ha a többi előadó is vállalkozna hasonló rövid ismertetőre – de nyilvánvaló: ez nem várható el a különböző habitusú művészektől.
Az est egyik csúcspontját a Frag-mente jelentette, Molnár Anna (ének) és Ábrahám Márta (hegedű) előadásában, akik az ütőhangszereket is kezelték (kétnyelvű szöveget kaptunk, így a németül nem tudók is értően tudhatták követni a mű kitűnő előadását). Talán azért is hatott elementáris erővel, mert itt átsütött a szerző személyessége, amelyet általában objektív hangvételre törekvő darabjaiban tudatosan háttérbe irányít. De az egész program a komplexitásával (is) hatott, amely aligha jött volna létre az előadók lelkiismeretes-odaadó művészi munkája nélkül. A pódiumra lépés sorrendjében: Borbély László (zongora), Horváth Béla (oboa), Terebesi András, aki 1982-ben születésnapjára kapta a Huldigung an Janus című zongoradarabot, Schweigert György (nagybőgő), Szabó Dóra és Ittzés Gergely (fuvola), Molnár Anna (ének), Ábrahám Márta (hegedű), Szalai András (cimbalom), Schlanger Tamás (ütőhangszerek), és a vonósnégyesben Tóth Kristóf (hegedű), Fülöp Levente (brácsa) és Baranyai Barnabás (cselló).
Sári József szívesen idézte a Debussytől eredeztetett mondást (idézi ezt kismonográfiájában Farkas Zoltán is), miszerint „Veszem az összes hangot, kiválogatom belőle azokat, amelyekre szükségem van, a többit szélnek eresztem”. A kiválogatott hangokkal aztán nem volt más dolga, mint hogy – miként egykori tanára, Szervánszky Endre nyomán szívesen emlegette – terelgesse őket. Általuk adott lehetőséget a tervezett kompozíció gondolati magvának, hogy létrehozza annak saját megjelenési formáját. Ez a meghatározás a szerzőtől származik, a Varga Bálint András kérdéseire adott válaszokban olvasható (in: 3 kérdés – 82 zeneszerző, Budapest, Zeneműkiadó, 1986). És mi mással záródhatna a 90. születésnapi koncertet dokumentáló beszámoló, mint az ugyanott olvasható, meggondolandó megállapításával (amelyet szépen példázott a kamaraműveiből összeállított válogatás): „Végső soron egy egész életmű, egy kor művészete, sőt az összművészet nem más, mint ’Thema con variazioni’.”
(Sári 90 / Visszatekintés. BMC, 2025. június 14.) Sári József portréfotóit Felvégi Andrea készítette.
