Negyven év olyan hosszú idő egy ember életében, hogy aki ennyi időt töltött munkával, nyugdíjba mehet. A 40-es nem tartozik a „kerek számok” közé, amikor egy-egy intézmény vagy pálya folyamán képletesen megállunk, hogy visszapillantással beemeljük a folyamatos jelen tartományába a múlt emlékezetes pillanatait. Ámde mégis, évfordulók metszésvonalai mentén ez az évforduló is kitüntetett szerephez juthat. Beszámoló az idei, jubileumi Styriarte programjairól.
Fittler Katalin
1985-ben, éppen négy évtizede került megrendezésre az első Styriarte-koncert, éspedig az Eggenberg kastélyban, amely 1910-ben – Graz óvárosával együtt – felkerült az UNESCO világörökségek listájára. 2025 pedig megkülönböztetett Eggenberg jubileumi év, hiszen éppen 400 éve, 1625-ben történt, hogy Johann (Hans) Ulrich Eggenberg (Ferdinánd Főherceg, a későbbi II. Ferdinánd császár szolgálatában belső Ausztria helytartója) nagyot álmodott: pozícióját tükröző palotát, a spanyol Escorial ihletésére. 2025-ben kezdődött meg a kastély építése, amely fennállása során három átépítést ért meg. Az 1939-ben állami tulajdonba került épületet (a parkkal) 1953 óta látogathatja a nagyközönség. E jubileumi évben gazdag időszaki kiállítással várja az érdeklődőket, a Styriarte pedig „Fesztivál a fesztiválban” rendezvénysorozattal járult hozzá a kultúrtörténeti visszatekintéshez.
A 2003-ban újonnan épített Helmut List Halle (a Styriarte centrális helyszíne) a „40 Jahre – 40 Bilder” képkiállításon az első Styriarte koncertet felidéző fotóval az ünnepi játékok ikonikus alakjait idézi (Nikolaus és Alice Harnoncourt). Egy későbbi összeállításban minden bizonnyal helyet kap az idei, az Eggenberg-kastélyban rendezett mini-fesztivál valamely megörökített pillanata is. E rendezvénysorozat ünnepélyes záróeseményére a Minoritensaalban került sor július 17-én, különlegesen „aktuális” műsorral: Giovanni Valentini Missa „Susanne un jour” miséje abból a mise-sorozatból való, amelyet a szerző Hans Ulrich Eggenbergnek ajánlott 1621-ben. És ami a barokk zene kedvelőinek talán még érdekesebb: neki szól Heinrich Schütz korszakos jelentőségű kompozíciójának, a Cantiones Sacrae-nak az ajánlása is! A további műsorszámok (duettek) a Ferdinánd főhercegnek ajánlott, „Parnassus Musicus Ferdinandaeus” címmel kinyomtatott gyűjteményből valók. A nyolctagú „Palais Attems Vokalakademie” produkciója Emma Kirkby betanító munkáját dicsérte. Billentyűs kíséretről Michael Hell (csembaló, orgona), az Ārt House 17 művészeti vezetője gondoskodott (aki egy darabban virtuóz blockflötésként is remekelt), továbbá együttesbeli két muzsikustársa működött közre (teorba, vonósbasszusok). A fiatal, de már szakmai múlttal rendelkező énekesek hat ország szülöttei (Ukrajna, Finnország, Spanyolország, Németország, Anglia és Csehország), felkészültségüket anyaországukon túl több országban sajátították el – a régizene-képzésben szerzett tapasztalataikat kétségkívül gazdagította a Kirkby művészetével való személyes kapcsolat. E speciális mesterkurzus nekik legalább annyira emlékezetes tapasztalatokkal járt, mint amilyen élményeket interpretációjuknak köszönhetett a hallgatóság. A ritkán hallható kompozícióknak nem csupán ritkaság-értékük miatt örülhettünk, hanem mert általuk a korszak zenei ízléséről alkotott elképzelésünk is gazdagodhatott.
***
Végiglapozva a Styriarte (Stájer Ünnepi Játékok) idei programkínálatát (Raum & Klang, június 19-től július 20-ig), a zenebarát a legkülönbözőbb élmény-lehetőségekben dúskálhatott. Különlegességet igért a június 18-i program is: a „Sing Along” azzal a lehetőséggel kecsegtetett, hogy a közönség is együtt énekelhet – az Erwin Ortner vezette Arnold Schoenberg Kórussal. Éspedig nem csupán oly módon, ahogyan a magukról megfeledkező operabarátok együtt dúdolják az operaslágereket akár rangos operaházak előadásain is (a környezetük bosszúságára), hanem „irányítottan”. Erre utalt az ajánló szöveg ama mondata, hogy Erwin Ortner „kiválasztott daloknál” invitálja közös éneklésre a publikumot! A messziről érkező némi irigykedéssel gondolt arra, hogy könnyű a németajkúaknak – de a Helmut List Halle előcsarnokában, az aktuális műsorfüzet birtokában örömmel nyugtázhatta: a külföldinek (a kiválasztott népdalokat nem ismerőnek) is lesz módja együtténeklésre. Mert a programfüzet ezúttal kottamellékleteket is tartalmazott, a közös éneklésre kiválasztott egy-, két- és négyszólamú letéteket. Visszakeresve a műsor egészében, meglepve látta, hogy a beígért Brahms- és Schubert-feldolgozások mellett a „stb.” Arnold Schönberget (1874-1951), Johann Nepomuk Davidot (1895-1977) és Felix Mendelssohnt (1809-1847) rejti. Ráadásul az első közös éneklés Schönberghez kapcsolódik (Schein uns, du liebe Sonne)! A folytatásban David népdal-tételei közül kettővel ismerkedhettünk meg közelebbről (Es geht ein’ dunkle Wolk’ herein, Es ist ein Schnitter), majd Schubert örökzöldje következett (Der Lindenbaum – kétszólamú letét, két versszak, gótbetűs szöveggel), befejezésül pedig Mendelssohn szabadban való éneklésre szánt dalai közül az Abschied vom Walde, négyszólamú partitúrából.
Az 1972-ben Ortner által alapított bécsi énekkar 28 énekessel lépett fel. A korántsem csupán az osztrák együttesek élvonalába tartozó kórus – dirigensével együtt – rendszeresen visszatérő vendége a Styriarte fesztiváloknak. „Hazajárnak” tehát Grazba csakúgy, mint Salzburgba, és a világ megannyi rangos hangversenytermébe. Minden bizonnyal ritkaságszámba megy az életükben, hogy ilyen „könnyű” programmal léphetnek fel. A zenei és énektechnikai perfekciójáról híres együttes tagjai ezúttal dalosokká lényegültek át, és látható-érezhető örömmel szólaltatták meg a népdalfeldolgozásokat.
Külön élmény volt a karigazgatót figyelni. Ortner nem tekintette „önjárónak” a műsort, ugyanakkor nem is valamiféle érdemben felesleges koreográfiával vonta magára a figyelmet. Taníthatatlan mozdulatkincséből gazdaságosan válogatott, olyan gesztusokat, amelyekkel éreztette: maradéktalan figyelemmel irányítja (tehát nemcsak „követi”) a hangzást. Schönberg két népdaltétele már-már korálnak kijáró áhítatos hallgatóságot kapott, az előénekesre és kórusra komponált zongorakíséretes Brahms-tételeknél pedig Ortner félreállt, amivel elérte, hogy a kizárólag egymásrautalt előadók méginkább figyeljenek egymásra – és azt is, hogy a közönség minél közvetlenebb kapcsolatba kerüljön a hallgatnivalóval. Gyönyörködtünk Johanna Krokovay gyönyörű, telten zengő althangjában, miközben a zongorakísérettel a korrepetitorként is rutinos Tatjana Maksimova adott keretet az énekeseknek.
A műsor átgondolt megtervezettségről tanúskodott, mind tematikában, mind a kórustételek hangnemrendjét illetően belső rímeket, megfeleléseket vehettünk észre. A kitűnő dirigens a közönség megénekeltetésénél betanító karnagyi zsenialitását is megcsillogtatta (a többé-kevésbé sikerült megoldások diplomatikus, ugyanakkor célirányos javításával), és remekelt „konferanszié”-ként is. Pedagógiai és ismeretterjesztő érzékenységgel helyezett el szakmai közönségnek szánt információkat a közérdekű tudnivalók között. Oldott légkörben professzionális interpretáció – az őszinte zeneszeretet jegyében. A két ráadás már a búcsút volt hivatott megkönnyíteni – a hallgató mégis sajnálkozott, amikor ez a „ca. 75 percként” beígért, s némiképp meghosszabbított zenevarázs végetért. Pedig a legkisebb hiányérzetre sem panaszkodhatott…
Kiemelt képünkön: Erwin Ortner, az Arnold Schoenberg Kórus vezetője a Sing Along koncerten (forrrás: Styriarte), az alsó képen: Emma Kirkby (forrás: Styriarte)
