A Helmut List Halle foyer-jában 40 kép eleveníti fel a Styriarte 40 évét, habár korántsem évenkénti egy-egy esemény felidézésével. A dokumentáció óriási felelősség: rendkívül nagy szerepe van abban, hogy jelentős alkotó- és előadóművészek teljesítménye tovább-hagyományozódhasson, vagyis ne tűnjék el a feledés feneketlen bugyrában. Szép emlékeket idézhet mindazokban, akik látták-hallották a fiatal Jordi Savallt: 2004-ből Cavalieri „Rappresentatione di Anima et di Corpo”-jának előadásán, vagy 2011-ből Bach: h-moll miséjének dirigenseként.
Fittler Katalin
Jordi Savall idén a rendezvénysorozat utolsó két estjén lépett fel a Helmut List Halléban: július 19-én az általa vezetett Hespèrion XXI diszkantgambásaként, másnap pedig az „Ein Meer der Musik” zenei dialógusában két együttesével vett részt, a La Capella Reial de Catalunyával és a Hespèrion XXI muzsikusaival. Ilyenkor sajnálkozik az ember: milyen kár, hogy a gyakran indokolatlan jelzőhasználattal elkopnak, mondhatni, hitelüket vesztik olyan szavak, amelyek máskor egyébként rangot, értéket jelenthetnének. Pirulva minősítem „ikonikusnak” Savallt – márpedig, ha valakire, őrá igazán illenék e meghatározás. Az 1941-ben született katalán művésszel megannyi helyen, minőségben találkozhattunk (s találkozhatunk ma is) a nemzetközi kulturális életben.
Róla és együtteseiről aligha lehet újat írni. Azt viszont feltétlenül érdemes megjegyezni, hogy keveseknek sikerül változó tagsággal hosszú időn át életben tartani együtteseket – oly módon, hogy a mindenkori közönség-érdeklődés ne (vagy legalábbis ne nagyon) csökkenjen. A gambajátékosként szólista minőségben is kiváló Savall egymás után alapította együtteseit (kezdetben konkrét-lehatárolt programmal, amelynek határai az idők folyamán némiképp képlékenyebbé váltak). Az 1974-es Hespèrion XX a századfordulónál „értelemszerűen” váltotta nevét Hespèrion XXI-re, mellette 1987 óta tartjuk számon a Capella Reial de Catalunyát, 1989-től pedig a Le Concert des Nationst. A kimeríthetetlen energiájú muzsikus kiadót is alapított (Alia Vox, 1998-ban), további lehetőséget kínálva együtteseivel folytatott munkássága széleskörű megismertetésére. További leleménye, hogy „hangoskönyvek” által népszerűsítette forráskutató munkája hangzó eredményeit: a többszáz oldalas, reprezentatív kivitelezésű könyvek élvezetes olvasmányt jelentenek olyan tartalommal, amelyhez másutt egyébként aligha lehet hozzáférni – a CD-mellékleteket azonban aligha tekinthetjük illusztrációnak.
E sokfelé ágazó tevékenység során időről-időre „fiatalítás” szükséges az együttesekben, ily módon a gyakorlatban gondoskodik hangszeres utánpótlás-nevelésről. Az Erzsébet-kor zenéjéből összeállított programban több generáció muzsikált együtt, énekesként Elionor Martínezt és William Sheltont hallhattuk. A gamba-család diszkant-hangszerével muzsikustársai között foglalt helyet – ám kisugárzásának érzékel(tet)éséhez aligha lett volna szükség ráirányuló reflektorfényre. A lelkes tetszésnyilvánítás önmagáért beszélt: az élményért hálás közönség visszavárja a művészt. És öröm volt látni azt a lelkes tolongást, ami a felvételeik iránt érdeklődés jele – s nem kevésbé a sok boldog arcot, a kincsek újdonsült tulajdonosait.
***
A Styriarte sokszínű programjához már-már hagyományosan hozzátartozik, hogy kirándulást is kínál az érdeklődőknek – ezúttal autóbuszos utazást Stájerország legszebb historikus orgonáihoz. Indulás reggel, visszatérés késő délután, hogy az élvezetek halmozói még a záróest koncertjét is elérhessék. Kevés olyan hangszer van, amelynek többgenerációs rajongótábora olyan változatos lenne, mint az orgonáé. Vannak, akiket már az atmoszféra is lenyűgöz, a pompás templomok sajátos hangversenyteremmé alakulnak – és ehhez járul a teret jó esetben fenségesen betöltő, változatos hangszínvilág. Ilyenkor szinte „mindegy”, hogy milyen művek szerepelnek a műsoron – orgonazenét hallgatni zarándokol a közönség. Ha pedig nagynevű komponista híres kompozíciói kerülnek előadásra, a hangsúly eltolódik a zenei élmény, az igényes zenehallgatás irányába.
Amikor nem a koncertterem válik a zene templomává, hanem a templom ad helyet zenei rendezvénynek, a helyszín „funkcióváltása” következtében a program kialakításánál a hallgatóság (feltételezett) érdeklődése élvez prioritást. A hangversenyrendezők olyan műsort hirdetnek, amelyre reményeik szerint „tódul a közönség”. Monumentális zenetörténeti remekművek társaságában jól megférnek a könnyen befogadható, kellemes hallgatnivalóul szolgáló „ritkaság”-csemegék. Az orgona „eszköz” tehát, amelyen a művész hangzó életre kelti a műveket (így van ez megannyi hangszer esetében, amelyeken megszólaltatható a különböző korok muzsikája).
Viszonylag ritka az olyan lehetőség, amikor egy-egy hangszeren „testreszabott” zene csendül fel. Ilyenkor van lehetőség az instrumentum sajátosságainak a megmutatására, olyan hangzásbeli finomságok érzékeltetésére, amelyek különleges csemegét jelentenek a szakmabelinek és a „csak” gyönyörködni vágyónak egyaránt. Három helyszín négy orgonáján játszott Peter Waldner – tanulságos élménnyel gazdagítva a négy autóbusznyi kultúr-turistát. A művész szakmai tudása, zeneirodalmi anyagismerete lenyűgöző – frappáns mintapéldáját adja annak a többféle fordításban ismert Goethe-mondásnak, miszerint a tehetség 80 %-ban szorgalom (érdemes utánanézni diszkográfiájának az interneten). A hangzás differenciáltságára elsősorban a hozzáértők figyeltek, s minden bizonnyal ők tanultak legtöbbet a művész közérthetően fogalmazott, ám lényegi információkban gazdag ismertetőjéből is. Csak remélni lehet, hogy a hasonlóképp tartalmas műsorfüzet nem csupán emlékként funkcionál, hanem később is áttanulmányozásra kerül…
Gasen plébániatemplomában Ferdinand Schwerz 1769-ben épített orgonáján hallottuk Froberger, Storace, Speth, Strozzi, Krieger és Pasquini műveit, Pöllauberg plébániatemplomában ismeretlen orgonakészítő 1616-beli hangszerén csendültek fel rövid darabok Annibale Padovano, Andrea és Giovanni Gabrieli, Hans Leo és Jacob Hassler, valamint Christian Erbach szerzeményei közül. A kirándulás harmadik színhelye Pöllauban az egykori apátsági templom, ahol a körmeneteknél is használatos kisméretű „Prozessionsorgel” hangja után (többek között Pachelbel, Fux és Johann Caspar Ferdinand Fischer darabjaival) grandiózus finálét jelentett Johann Georg Mitterreither instrumentumának (1739-41) gazdag hangzásvilága. Muffat, Kerll és Murschhauser darabjai után J. S. Bach zenéje koronázta meg a zenei élményeket (a korai Erbarm Dich mein, o Herre Gott, majd a Vivaldi „L’Estro Armonico”-beli művén alapuló Concerto in D).
A rövid, mintegy félórányi „hangszerbemutató” koncertek mindegyike változatos hallgatnivalót kínált. Érdemes volt követni az ismertetőfüzetből a műsort, hogy rögződjenek a kevésbé ismert zeneszerző-nevek, és tájékozódjunk a tipikus barokk műfajok világában (chaconne, toccata, fantasia, canzona, partita és társaik, különböző írásmódokkal). Ismét megtapasztalhattuk a pompás zenéket hallgatva, hogy a „kismesterek” általánosítás korántsem nivellálásként értendő. Kicsit időutazás is volt a minikoncertek sorozata – megélhettük, „annakidején” milyen zenét hallgattak, hasonló körülmények között, mint amilyenek nekünk jutottak ezen a méltán piros betűs vasárnapon.
A kiemelt képen: Jordi Savall katalán gambaművész-karmester (fotó: Styriarte/Nikola Milatovic), az alsó képen: az Orgelreise program egyik emlékezetes pillanata (fotó: Styriarte)
