A kísérőfüzet egyik értékes tanulmányában Wolfgang Sandner George Steiner egy meggondolkoztató mondatát (definícióját) idézi, miszerint a zene: megszakított hallgatás. Hang és csend, valamint hangszer- és énekhang (szöveg) dichotómiáján való elmélkedésre inspirálnak a felcsendülő művek. Elemzés Arvo Pärt: Tractus című művének felvételéről.
Fittler Katalin
Aki akár csak egyetlen művét is hallotta az úgynevezett Tintinnabuli-stílusban komponáltak közül, már az első hang(ok)nál felismeri a szerzőt. Talán nem túlzás azt állítani, hogy valamennyi alkotása kinyilatkoztatás-értékűnek tekinthető. Ő mindig a lényegire irányítja figyelmét, elementáris alapkérdéseket jár körül műveiben. Redukált eszköz-készlettel, aszketikusan – s éppen ezért a figyelem-elterelő „díszítések” nem akadályozzák a hallgatót a már-már önfeladó beleélésben. Ugyanakkor kifejezőeszközeivel differenciált hangképeket hoz létre, amelyeknek a vászna érzékenyen adja vissza a parányi rezdüléseket is. Minden hangnak, akkordnak jelentősége van, önmagában csakúgy, mint egy-egy folyamat (gondolat) részeként. Mondhatni, „térbeli” a hangzáskép, amelynek természetes iránya a (gondolati) mélységtől a magasság felé tart. A térbeliség érzetét a folyamatok tempóbeli léptéke is erősíti. Közelednek-távolodnak a hangzások, és egy-egy hangszín-effektus tovább növeli a térhatást.
Pärt meghatározó gondolatköreiből természetesen következik, hogy egy-egy zenei anyaghoz többször is visszatér: hosszabb ideig foglalkoztatja, avagy ismételten előveszi, módosított apparátusra bízza a kifejezést. Ebből a „képlékenységből” adódik, hogy (értő-ihletett) előadók is alakíthatják a játszanivalót a saját apparátusukra szabva. A nyitó kompozíció (Littlemore Tractus) a dirigens Tōnu Kaljuste verziójában csendül fel, a záró Vater unser hangképét (vegyeskarra, zongorára és zenekarra) Tōnu Kōrvits alakította ki.
Pärt meggyőződése, hogy zenéjét „a szavak írják”. Sandner tanulmánya végkicsengéseként úgy bontja ki ezt a gondolatot, hogy a szó formálja a zenét, miközben a zene élteti a szót. Mondhatni, az „Igét”, amely kezdetben vala. Ilyen meggondolásból Pärt vokális művei nem szövegmegzenésítések, ugyanakkor instrumentális művei is szöveget közvetítenek. Ez utóbbira szép példa, hogy a vonószenekar által előadott Greater Antiphona I-VII – a hét úgynevezett O-antifona – szövegét két nyelven (németül és angolul) tartalmazza a körültekintő gondossággal összeállított booklet.
Dialógusok beavatott tanúi leszünk: követjük a hangok és a beszédes szünetek egymásutánjából kialakult gondolat-komplexumokat, és átjárja a hallgatót az a megnyugtató homogeneitás, amely a vox humana és a vox instrumentalis egylényegűségéből fakad. Szakralitás hatja át valamennyi művet, a lélek fürdik e megtisztító varázsban, amely nélkülözi a múlékony idő megannyi hangulat- vagy karakter-meghatározását. És eme időtlenségben az időtartamok iránti érzék sem munkál – ki venné észre, hogy az azonos apparátusra (vonószenekar és ütőhangszerek) szánt These Words… háromszor annyi ideig tart, mint a Sequentia, vagy hogy a vegyeskarra és zenekarra szánt Veni creator alig harmada a Cantique des degrés-nek (mindkettő szövege megtalálható latinul és angolul a kísérőfüzetben).
A mindennapi életben csakúgy, mint a művészi alkotások értékelésénél egyaránt használt (már-már elkoptatott) frázisok, kategóriák sajátos tartalmat nyernek: a Szépség elvonttá nemesedik, néha már-már fájóan (L’abbé Agathon), Maria Listra éteri szopránjának hallatán.
Szokás beszélni a zene varázshatalmáról, léleknemesítő (akár karakterformáló) erejéről. Pärt művei atmoszférikus utazásra invitálnak, távol az esetlegességekről, az örökérvényűségbe vetett hit meggyőződésével. Tisztaságukkal jobbá teszik a hallgatókon kívül az előadókat is, átértékelve a (különböző stílusú, műfajú, fajsúlyú) művekhez való viszonyukat. E felvétel élményének avatott közvetítését az Észt Filharmónia Kamarakórusának, a Tallinni Kamarazenekarnak, és a dirigens Tōnu Kaljusténak köszönhetjük.
(ECM Records. Katalógusszám: ECM New Series 2800 4859166)
