A nyaranta megrendezett „fesztiválok fesztiválja” elsősorban a zenerajongókat hozza lázba, a fantasztikusan gazdag programnak már csak a végigolvasása is intellektuális élményt jelent. A befogadói részvétel lehetősége „többcsatornás” – így a koncepcióját, színvonalát tekintve kétségkívül elitista rendezvénysorozat némi túlzással mindenkihez eljut. Megvalósul a ki-nem-mondott program: legyen a fesztivál mindenkié!
Fittler Katalin
A lehetőségek széles skálája adott, s a tematikusan strukturált programokból ki-ki sajátos, személyes szempontjai alapján válogathat. Az eredmény mindenképp pozitív, ráadásul az élmények mögé (mélységben-magasságban: alá-fölé) olyan rétegek rakódnak, amelyek – túl a katarzison – emberformáló, világnézetet befolyásoló tényezővé válnak. Ilyen hatás elsősorban a komplex műfajoktól várható (opera, színház).
Az operaelőadások az Ünnepi Játékok műsorában kiemelt helyet foglalnak el, már csak abból a korántsem elhanyagolható szempontból is, hogy a jegyárak jelentősen meghaladják a többi műfajú produkciókét. De még ez sem lehet akadály: immár több mint két évtizedes gyakorlata van az ingyenes óriáskivetítős kínálatnak. A Siemens Fest > Spiel > Nächte a fesztivál második hetétől minden este várja a szabadtéri rendezvényre az érdeklődőket (plusz hét végén délelőtti gyermekprogrammal és koncertközvetítéssel). Az időben közzétett műsorban szerepelnek élő közvetítések (idén a fesztivál ünnepélyes nyitóünnepségén túl Donizettitől a Maria Stuarda vált ily módon közkinccsé), amelyek a korábbi és idei produkciók sorába ékelődnek. Az idei év különleges csemegéjét jelentette Hannes Rossacher filmje (ORF produkció), a Jedermann Remixed, egy kultúrtörténeti puzzle, amelyben – mint egy időtlen színpadon – egymás szomszédságába kerültek több évtized emlékezetes alakításai. Hugo von Hofmannsthal klasszikusa egyébként is töretlen népszerűségnek örvend a fesztivál történetében – ez a különlegesség erősítette a reflektorfényt, ráadásul hét különböző Jedermann-előadást is vetítettek, miközben a Domplatzon tizenöt (!) alkalommal került színre a történet a gazdag ember haláláról. Az idei a tizennegyedik alkalom volt a darab 800. előadása!
Metafora és allegória, visszapillantás az életre: minden generáció számára minden időben érdekes téma, az elgondolkozót szembesíti önmagával, beteljesítve a művészetek egyik magasztos küldetését. És aki ezt a játékot végigélte (most, vagy korábban bármikor), minden bizonnyal érzékenyen reagál a zenés színpadi művekben bennerejlő (vagy épp kihangsúlyozott) filozófiai mélységű-magasságú sorskérdésekre. És ettől kezdve érvénybe lép a már-már közhelyszámba menő megállapítás, miszerint egyazon előadásban mindenki „mást lát”, korábbi élményei-tapasztalatai tükrében. Shakespeare drámájának, a Macbethnek ismerete nem előfeltétel ahhoz, hogy valaki élvezze Verdi operáját – de például bizonyosan többet tud meg Der Idiot című operáját hallgatva a zeneszerző Mieczysław Weinbergről, aki olvasta Dosztojevszkijtől A félkegyelműt. (Ez az opera a tavalyi Ünnepi Játékokon öt alkalommal került előadásra – idén két alkalommal vetítették.) És még fontosabb az irodalmi alapmű ismerete, amikor a zeneszerző a saját koncepciójának megfelelően átstrukturálja a drámát, miként a Tpͷ cectpы (Három nővér) esetében tette Eötvös Péter. Napjaink legjelentősebb operaszerzőjének ez a műve több rendezésben megismerhető – akik nem először találkoztak színpadon ezzel a művel, azoknak Evgeny Titov rendezése nem kevés meglepetéssel szolgált. Megválaszolhatatlan kérdés, vajon a szerző életében (1944-2024) is megvalósulhatott volna ez a zenei struktúrát korántsem mindig meggyőzően „ellenpontozó” látványvilág.
A 20-21. századi operák látogatóinak többsége olyan gesztussal érkezik a nézőtérre, ahogyan „régen” hallgatták a zenét: az első találkozás iránti érdeklődéssel, nem pedig az újrahallgatás által várt és kiváltott örömérzéssel. E tekintetben megoszlik a figyelem a mondanivaló (történet, jellemek) és a zenei megjelenítés között – ráadásul gyakran a feliratozás olvasása további feladatot jelent! De a történeti operák esetében sem volt mellőzhető az intenzív figyelem: Händel háromfelvonásos nagyoperája, a Giulio Cesare in Egitto három évszázad távlatából sem tűnt távoli-történelmi alkotásnak. Oroszlánrésze volt ebben a rendezésnek: Dmitri Tcherniakov, aki nem hisz az elkönnyítő „lieto fine”-ben, a happy endben, az „örök emberi” tulajdonságok, viselkedésmódok, érzelmek-indulatok felszínre hozásával aktuális, ha nem is konkrétan „rólunk”, de aktuálisan nekünk szóló történetté tette az ismert librettót. Ehhez járultak a remek előadók, akik nem is színészekként, de emberekként élték meg a sors által rájuk osztott fordulatokat, miközben az érzéseket – és főként az indulatokat – felerősítő zenei megoldásokat, amelyek gyakran kivételes virtuozitást igényeltek, magától értetődő természetességgel valósították meg. Olyannyira éltek a szituációk, hogy a virtuóz zárt számoknak hagyományosan kijáró nyíltszíni tapsra csak a legritkább esetben került sor (megvalósult a rendezőnek ama szándéka, hogy folyamatok jöjjenek létre). A szépségről elsősorban a hangszeres környezet gondoskodott, Emmanuelle Haïm kiváló együttese, a Le Concert d’Astrée, jótékonyan ellensúlyoztva a korunkbeli kellékekkel berendezett látványvilág kiábrándító voltát. Igen, ilyenek – is – az emberek, ha nem is érvényesül mindig mindenütt, szerencsére, a Così fan tutte megállapítása. De a tükör, amelyet a nézők elé tárt a rendezés, korántsem torz – inkább elszomorító. Éppen ezért igencsak helyénvaló volt az örömtelen zárókép.
Utóbb úgy tűnik, mintha minden művészi koncepció mellett Salzburgban szempont lenne a közönségnevelés is. Erre vall a szabadtéri (ingyenes) programsorozat összeállítása is, amelyben korántsem csupán a felhőtlen kikapcsolódást jelentő, értékes produkciók kapnak helyet, hanem súlyos mondanivalójú, elgondolkodtató alkotások is. Nívós anyagon kap lehetőséget megmérettetésre valamennyi érdeklődő. Korántsem kárhoztatható, aki felismerve, hogy felkészületlenül beesve nem tud ráhangolódni az előadásra, hamar elhagyta a teret – de annál tiszteletreméltóbbak azok, akik eleve tudták, hogy milyen előadásra készülnek, és nyitott szívvel váltak befogadóivá a komplex alkotásoknak. Akik élményért jöttek, nem csalódhattak várakozásukban. És öröm volt hallani, hogy a késő éjszakai órán kisebb-nagyobb társaságok útban hazafelé, a friss élményekről beszélgettek. Társaság híján, ki-ki magában dolgozhatta fel a látottakat-hallottakat. A hosszas lecsengés egyben az élmények hatásának (az alkotói-előadói teljesítményeknek) a fokmérője.
A kiemelt képen a Jedermann Remixed című „kultúrtörténeti puzzle” jelenete, forrás: Salzburgi Ünnepi Játékok. Az alsó képen: jelenet a Giulio Cesare című barokk operából, fotó: Monika Rittershaus
