A Filharmónia Magyarország ezen a héten rendezi meg a Budapesti Nemzetközi Csellóversenyt. Az alábbiakban bemutatjuk: mikor és kiknek köszönhetően kerültek fel a magyar muzsikusok a csellójáték „világtérképére”.
Retkes Attila
A magyarországi hangszeres zenei képzés 150 éves történetét különös, szinte családi kötelék kíséri végig. Ennek középpontjában az 1875-ben alapított Zeneakadémia áll, amely nem csupán egy intézmény, hanem élő hagyomány őrzője, ahol a tudás nem pusztán tananyagként, hanem egy képzeletbeli családfa ágaiként öröklődött tovább. A gyökereknél mindig egy-egy nagy tekintélyű mester állt, aki előadóként, tanárként és gyakran zeneszerzőként is maradandót alkotott. Ha Liszt Ferenc, Hubay Jenő, Popper Dávid, Weiner Leó, Mihály András, Simon Albert, Kurtág György, Rados Ferenc vagy Kadosa Pál nevét említjük, akkor jól látható: a különböző korokban élt, különböző habitusú mestereket összeköti, hogy művészetük, pedagógiai módszerük növendékeik révén él tovább. A legismertebb és legtöbbet emlegetett „családfa” a Zeneakadémiát megalapító Liszt Ferenc örökségét folytatja, elsősorban Thomán István és növendékei (köztük Bartók Béla és Dohnányi Ernő) által. A mai zongoristákat a Liszt-növendékek ötödik generációja tanítja, de hasonló folyamat figyelhető meg a hegedűsöknél (Hubay-iskola) és a csellistáknál is, ahol a ma aktív muzsikusok jelentős része Popper Dávid zenei dédunokája.
Amikor az 1880-as évek közepén döntés született a zeneakadémiai cselló (eredeti magyar nevén kisbőgő, később gordonka) tanszék elindításáról, Liszt a legjobb mestert akarta Budapestre hívni, s ezért döntött a prágai születésű, Európa-szerte ismert David Popper (1843–1913) mellett. A negyvenes évei elején járó Popper – a bécsi Császári Opera és a rangos Hellmesberger Vonósnégyes korábbi csellistája – nagy ambícióval látott munkához. Bár német nyelven tanított, idővel – családjával együtt – teljesen beilleszkedett a magyar kulturális életbe, s élete végére szinte magyarrá vált. A cselló főtárgy mellett, Hubay Jenővel közösen kamarazenét is oktatott, sőt közös vonósnégyest alapítottak, amelynek Brahms is nagy tisztelője volt. „Hubay és Popper működése és letelepedése Budapesten, az orsz. m. kir. Zeneakadémián mintegy összeforrt (…) Popper Dávid sokat lendít a főváros zenei viszonyain, és örvendhetünk, ily elsőrendű nagy művész itt találta föl második hazáját, hogy zeneakadémiánk díszére hazánkban akklimatizálódott” – fogalmazott Mihalovich Ödön zeneszerző, a Zeneakadémia főigazgatója. 1907-ben Popper nemcsak fellépett az új akadémiai épület avatókoncertjén (a mai Liszt Ferenc téren), hanem Hubayval felváltva vezényelték az Akadémiai Zenekart.
Popper Dávid halála után az általa megkezdett munkát, a több mint negyedszázada alapított mesteriskolát legkiválóbb növendékei: Földesy Arnold, Kerpely Jenő, Schiffer Adolf és Zsámboki Miklós vitték tovább. Az ő tanítványaik pedig már a „Popper-unokák” – köztük olyan kiemelkedő művészek, mint az emigrációja után világkarriert befutott Starker János (1924–2013), akinek játéka, csellóhangja – Kroó György találó megfogalmazása szerint – olyan volt, „mint a messziről jött emberé, a vándoré, akinek van miről mesélnie és szívesen is mesél.” Starkernél néhány évvel volt idősebb Banda Ede (1917–2004), aki a Tátrai Vonósnégyes csellistájaként lett világhírű, alma materében pedig kamarazenei tanszékvezető volt. „Az interpretáció legapróbb részletekbe menő csiszoltsága, a műgond erősen emlékeztet Banda Ede példaképének, Weiner Leónak zeneszerzésmódjára. Ez volt a titka és értéke tanításának is: növendékeit ráébresztette minden hang funkciójára, jelentőségére. A teljes mesterséget tanította, az egy és oszthatatlan zenét” – vélekedett Batta András.
Más generáció, de mestere, Zsámboki Miklós révén ugyancsak Popper-unoka a 77 esztendős Perényi Miklós, aki csodagyerekként tűnt fel a magyar zenei életben, majd az elmúlt hat évtizedben maximálisan igazolta a vele kapcsolatos várakozásokat. A kétszeres Kossuth-díjas művész önálló fejezetet nyitott az elmúlt évtizedek hazai interpretációtörténetében. „A helyhez, korhoz, kultúrához és zeneszerzői személyiséghez kapcsolódó, saját zenei nyelvet Perényi beható elemzése az univerzálissal rokonítja, az általános érvényűt mutatja meg benne. Csellóhangjának humánus gazdagsága meghitten otthonos közeget teremt a legnagyobb zeneszerzők műveinek, ugyanakkor magához emeli és mintegy megnemesíti a kisebb mesterek muzsikáját is” – méltatta Perényit 2018-ban, professor emeritusi címének adományozásakor Péteri Lóránt, a Zeneakadémia zenetudományi tanszékvezetője.
Perényi Miklós és nagyszerű kollégái, köztük az egykori versenygyőztes Onczay Csaba, Mező László, Koó Tamás életművével megérkeztünk a közelmúlt és a jelen világába. Perényi tizenöt éves kamaszként lett második az 1963-as budapesti Pablo Casals Nemzetközi Csellóversenyen. Azon a megmérettetésen, amelyről a zsűriben helyet foglaló Banda Ede így vélekedett: „egészben véve elégedettek lehetünk ifjú művészeink szereplésével és bizonyosra vesszük, hogy a Pablo Casals tiszteletére rendezett nemzetközi gordonkaverseny tapasztalatait pedagógiánkban, művészképzésünkben jól hasznosíthatjuk.” A cselló katalán nagymestere, az ekkor 87 éves Pablo Casals is elismeréssel szólt a verseny győzteseiről, akiket meghívott mesterkurzusára.
A legendás első Casals-verseny óta már 62 év telt, és az újabb nemzedékek nagyszerű magyar csellistáinak felsorolása meghaladná e rövid írás kereteit. Ha a mai fiatal és középgeneráció kiválóságai, így Szabó Ildikó, Fenyő László, Várdai István pályájára tekintünk, megállapíthatjuk: mindannyian kötődnek a Popper Dávid által megalapított budapesti csellóiskolához, illetve nemzetközi sikereikben fontos szerepet játszottak a versenygyőzelmek.
A kiemelt képen Popper Dávid, az alsó képen Perényi Miklós. Forrás: Gramofon-archív
