Mitől válhat egy dal standarddé? Ha valaki mindentudó magyarázatba kezd erre a kérdésre, legyünk óvatosak. A felvilágosodás embere nem szereti a véletlen fogalmát, azt sem, ha akad olyan kérdés, amire sosem fogunk egzakt magyarázatot találni. (Pedig még olyan kérdés is akad, amire jobb, ha nem tudjuk a választ). Ahogy az életben sem mindig a konok tudatosság vagy a rögeszmés akarás teremt meg értékes dolgokat, úgy egy dal megszületéséhez is néha elég a csillagok szerencsés együttállása. Ezért elégedjünk meg annyival, hogy felidézzük a dal megkomponálásának különös történetét. Aki a bossa nova nyitó Fmaj7-es akkordjánál, de legkésőbb a G szeptimnél eddig is látta már a strand felé sétálni lelki szemei előtt a fiatalkora Heloísa Pinheiro-ját, mostantól is a beavatottak magabiztosságával fogja hallgatni „a” The Girl From Ipanemát.
Iván Csaba
Kijelenthetnénk, hogy a dal – „leánykori nevén” ‘Garota de Ipanema’ – 1962 nyarán egy sétának köszönhette megszületését. Jól hangzik, de csak részben igaz. Ipamena Rio de Janeiro felső tízezrének kedvenc negyede volt már a 60-as évek elején is, impozáns tengerpartján drága ingatlanok sorakoztak, de sokkal nyugalmasabb volt, mint a közeli Copacabana, mert nem özönlötték el turisták tömegei. A dal születésének legendája szerint egy itteni bárban jegyezték le először egy szalvétára. De a közeli hegyen álló „szemtanúra”, a Megváltó Jézus szoborra tekintettel valljuk be, ebből egy szó sem igaz. Ami biztos, hogy a Veloso bár és kávézó teraszán egy saroknyira Ipanema strandjától, meditált a zeneszerző, Antonio Carlos Jobim és a költő, Vinícius de Moraes. Régi barátság az övék, együtt komponálták a „Chega de Saudade”-t, ami még nem robbantott bankot a lemezeladásban, de felkeltette a francia új hullám rendezője, Marcel Camus figyelmét, ezért lett 59-es filmjének, a Fekete Orfeusznak Moraes az egyik forgatókönyvírója, Jobim pedig a zeneszerzője. Sokan innen eredeztetik a bossa nova világhódítását. Oscar Ornstein üzletember a honornál komoly számokat tartalmazó szerződésével a zsebükben üldögéltek tehát, amiben vállalták, hogy megkomponálják a később egyébként soha be nem mutatott musical dalait. De elakadtak a munkával. Nem a társadalmi feszültségeket feltáró kegyetlen realista történet lett volna a sztori lényege, hanem az, hogy egy marslakó téved a riói karneválra, és csak egyetlen „dolog” nyűgözi le igazán, egy gyönyörű bikinis lány. De ők sem voltak elégedettek az eredménnyel, mert túl sok szirup került a tortára. Nem véletlenül volt ez a törzshelyük dél körül, mert a közeli Montenegro utcából minden nap menetrendszerűen elsétált erre a tengerparta tartva Heloísa Eneida Menezes Paes Pinto. A lány tizenhét éves volt, elegáns, magas, barna hajú, zöld szemű, szóval a jóisten jókedvében teremtette.
Minden jazzmitológia kedvenc toposza, hogy Jobim és Moraes egy szalvétára rögtönözte ott a teraszon a dalt, de valójában a kompozíciót először Jobim a „marslakós” musicalbe szánta, és az ipanemai Rua Barão da Torre utcai házában napokkal korábban zongorán megmutatta Moraes-nak, aki Petrópolisba hazaballagva kitalált rá egy portugál versezetet. A betétdalnak már munkacíme is volt: „Menina que Passa” (mondjuk: A lány, aki ellibben), de a szöveg első verziója túl melankolikusra sikerült, még a marslakónak sem jött volna be. De ekkor az arra sétáló múzsa, Heloísa Pinheiro ihletésére ott a teraszon rögtönöztek rá egy új szövegverziót. Moraes szerint a lány „igazi fiatal carioca volt, a létezés kegyelmi pillanatában megmutatta az élet apályai és dagályai közt hajózóknak, milyen a fény és a méltóság találkozása. Roppant intenzív eufórikus és tragikus pillanat volt egyszerre, hiszen mi tudtuk, miközben elsétált előttünk a tengerpart felé, hogy a csábító fiatalság és szépség pillanatnyi ajándék, és roppant mulandó”. Juhász Gyula biztosan szívesen lefordította volna a portugál nyelven író brazil költók antológiába. Később az Au Bon Gourmet nevű éjszakai klubban gyakran úgy adták elő, hogy miközben megszólalt a Fmaj7-es akkord a gitáron, a zenészek évődve beszélgettek egymással: „Tom, nem írnál egy dalt, ami elmondaná nekünk, hogy mi a szerelem?” – aztán belekezdtek a „Garota de Ipanemá”-ba.
A dal a brazilos melankólia himnusza arról, hogy minden szépség és gyönyör csak egy pillanatot időzik velünk, aztán a káprázat ellibben, csak az emléke marad velünk. Jobim egyébként, újabb legenda, bár akkor már házas ember volt, megkérte a lány kezét, de kosarat kapott – a zenevilág pedig egy halhatatlan remekművet. A brazil Playboy 87-es számában aztán bevallotta, hogy tévedtek, mert Helô Pinheiro esetében a varázs nem tűnt el pillanatok alatt –a mellékletben a lány fotói meggyőzően illusztrálják – egy igazi brazil carioca (a riói őslakosokat hívják így) csábító szexepilje időtállóbb. A brazilok bókolásban is nagyon tehetségesek. De a lány általa ihletett dal gazdaggá tette a szerzőket, ő pedig a dalnak köszönhette pompás karrierjét modellként, színésznőként, majd üzletasszonyként. Tom Jobim és felesége volt az esküvői tanúja később, a szerzőkkel halálukig (Moraes 1980-ban, Jobim 1994-ben hunyt el) jó barátságban maradtak. Természetesen Rió belvárosában népszerű butikja bejárata felett is az a felirat olvasható: Garota de Ipanema.
1962 öszén a brazil Mocambo lemezkiadó Claudette Soares énekesnő verzióját adta ki, a Philips a Tamba Trió átdolgozásával kísérletezett, az Odeon Pery Ribeiro énekével pedig telibe talált, cunamiként tarolta le a dal szamba őshazáját. Az amerikai lemezipar moguljai meglátták benne a fantáziát. (Az első instrumentális változat is 1963 májusában jelent meg a The Composer of Desafinado, Plays című LP-n, ami a kiváló német hangszerelő, Claus Ogerman munkája). Az etalon elkészítéséhez az is kellett, hogy a kezdetben vonakodó a zongorista Antônio Carlos Jobim, a gitáros João Gilberto beadja a derekát, és 63-ban bevonuljanak a New York-i független A & R Recording stúdióba. A világpiacra tekintettel az akkor már kész Norman Gimbel féle angol nyelvű szövegváltozattal akarták rögzíteni, és egyetlen énekesnő volt Brazíliában, aki az alapszintnél tovább jutott az angolban, egy másik carioca, Astrud Gilberto, João felesége. (Azóta a női interpretálók, élükön Diana Krallal, előszeretettel Boy From Ipamenának éneklik a refrént). A híressé vált felvétel másik különlegessége egy a virtuóz bossa nova specialista jazzer csatlakozása volt. Mikor egy fanyalgó kritikus kétségbe vonta, hogy lehet-e valaki egyszerre hiteles a show business-ben és autentikus a jazzben, Dizzie Gillespie válasza lakonikus volt: Stan Getz. A tenorszaxofonos úgy „vokálozott” Astrud Gilberto mellett, hogy ezzel iskolát teremtett. Ma elég annyit mondani egy producernek –’Játszd el a Girl from Ipanemát! – abból mindjárt kiderül, milyen zenész vagy’. A léc persze magasan van, hiszen ismerjük Al Jarreau, Amy Winehouse, Sammy Davis Jr. és Count Basie meg az Oscar Peterson Trio verzióját, készült egy „voice and guitar” finomság Frank Sinatra és Antonio Carlos Jobim duettjével 67-ben. Elaine Elias, aki hamarosan Pesten koncertezik, egy 98-as lemezre vette fel Michael Brecker közreműködésével, aki Getz parafrázisát fújva méltón tiszteleg elődje előtt.
Jobim kedvenc kitétele, hogy léteznek zenészek és a vannak a varázslók, és ezeket nem szabad összetéveszteni egymással. Utóbbiakat onnan lehet felismerni, hogy egy bár teraszán is képesek olyan dalt írni, ami aztán évtizedekig stabilan tartja második helyét a Yesterday és a What a Wonderful World közt a legtöbbször feldolgozott és előadott szerzemények népszerűségi listáján. Ipanemában azóta is sok szakértő figyeli a tengerpartra kecses eleganciával sétáló lányokat, készülnek szelfik, árulnak festményeket, de máig nem akadt két olyan komponista, akinek erről az elmúlás szépsége jutott eszébe, és képes lenne az örökkévalóságnak dalban megörökíteni, ami felcsendülhet impozáns színpadokon, és megállásra késztethet minket a tengerparti bárok teraszánál. Mert ezt csak a varázslók tudják.
(A kiemelt képen Antonio Carlos Jobim)
