A magyar hangversenylátogató visszasírja azt a boldog időt, amikor a Muzsika folyóirat mellékleteként koncertkalendáriumot kapott kézhez, ha nem is valamennyi, de a legtöbb jelentős fővárosi rendezvény felsorolásával. A folyóirat megszűnése óta nagykorúsodni kényszerült, önállóan összegyűjteni egy-egy hónap érdekes zenei kínálatait – s ki-ki megtapasztalhatta: korántsem egyszerű ez a feltérképező munka. Évadkezdéskor ráadásul hirtelen gazdag kínálat bombázza az érdeklődőt – aligha kárhoztatható, aki nem törekszik a teljességre. Viszont, a kihagyott lehetőségeket keserű tapasztalásként élheti meg… Szeptember 21-én a BMC kínált érdekesnek ígérkező programot: Pasztircsák Polina dalestjét, Jan Philip Schulze zongorakíséretével. Kecsegtető volt a cím is: Utazás az Orient Expresszen. Olyannyira, hogy a nézőtéren többen voltak, akik a Budapesti Fesztiválzenekar délutáni („Iván mesél”) koncertjéről, a Müpából siettek át, halmozni az élvezeteket.
Fittler Katalin
Pasztircsák Polina különleges jelenség zenei életünkben. Felsőfokú tanulmányait Olaszországban végezte, Mirella Freni növendéke volt, diplomáját a ferrarai Girolamo Frescobaldi Konzervatóriumban szerezte. Akkor került a nemzetközi érdeklődés reflektorfényébe, amikor 2009-ben a Genfi Nemzetközi Versenyen az első díjjal, s mellette három különdíjjal megismételte azt a különleges elismerést, amely korábban Várdai Istvánnak jutott. Azóta idehaza és külföldön egyaránt fellép, ám, miként az lenni szokott, kevesen büszkélkedhetnek azzal, hogy sikerül figyelemmel követniük az eseményekben gazdag pályát. Annál többen őriznek emléket – elsősorban operai – produkcióiról, amelyek hatásával vetekedik a dalestje.
A dalirodalom kedvelőit szomorúsággal tölti el, hogy koncertéletünk színes palettáin perifériára került szeretett műfajuk. Az intim légkört igénylő, mondhatni, kamaraprogramok egyébként is háttérbe szorultak a nagytermi (és szabadtéri) rendezvényekhez képest, s ez többek között anyagi meggondolásokra vezethető vissza. Éppen ez a ritkaság-érték jelenti viszont a dalestek különleges vonzerejét, szinte függetlenül az előadótól és a műsortól. Ebben az esetben minden „összejött”: vonzerőt jelentett az énekesnő személye csakúgy, mint a sajátos program. Az Orient Expressz útvonalát követte a program, az első részben Párizs, Strasbourg, München, Milano és Velence állomásaival, a másodikban pedig Bécs, Pozsony, Budapest, Erdély/Bukarest, Isztambul/Athén útvonal érintésével. Nem valamiféle hangzó zenetörténet kívánt lenni, közismert-tipikus zenei példatárral, hanem egyszersmind a 19. század második és a 20. század első felének sajátos atmoszféráinak felidézésével.
Pasztircsák Polina, aki operaénekesként a hangfajának megfelelő szerepekben tündököl, ezúttal a műsor összeállításával olyan karaktereket is megjelenített, amelyekre színpadon nemigen nyílt lehetősége. A programban helyet kapott személyes ízlése, a játékosság megjelenítése – miközben stilárisan változatos muzsikákkal kápráztatta el a hallgatóságot. Az orosz-magyar gyökerekkel rendelkező, Olaszországban tanult és jelentős időt Németországban töltött művésznő a soknyelvű műsorral káprázatos teljesítményt mutatott fel: nem függetlenül nemzetközi pályafutásától, anyanyelvi biztonsággal és igényességgel szólaltatta meg a francia, német, olasz és szlovák nyelvű dalokat – s lebilincselő közvetlenséggel tette ki a kottát, amikor Fazil Say: Memleketim című, Nazim Hikmet versét megzenésített dala került sorra.
A daléneklés követlen műfaja szinte feleslegessé tette a szöveg pontos követését (habár Dietrich Fischer-Dieskau, az érthető szövegű daléneklés utolérhetetlen mestere gyakran hangsúlyozta, hogy véleménye szerint a közönségnek kézbe kell adni a dalok szövegét…), ki-ki a saját nyelvi ismeretei alapján próbálhatta a megértett szöveg-foszlányokból rekonstruálni a dalok kis-világát – de azok sem érezhették magukat kívülállónak, akik nélkülözték az idegennyelvű szövegértést: az énekesnő rendkívüli színészi érzékkel és játékos kedvvel atmoszféra-teremtésről is gondoskodott. Színes, villódzó kaleidoszkóp káprázatában telt a másfél óra, zenei ínyencségek sorozatával. A rutinos zongorakísérő Jan Philipp Schulze igencsak kitett magáért Bartók Falun-jának két tételében (Bölcsődal, Legénytánc), legfeljebb Kodály remeke, A rossz feleség esetében nem tett eleget a hazai közönség elvárásainak. (A dalok szituációját röviden felvázoló, egy-két mondatos ismertetők sorában is egyedül itt éreztünk némi félretájékoztatást.) Atmoszférák, karakterek villództak, maradéktalan gyönyörködtetéssel, az ábrándostól a komoly tónuson át a vidám, néha pajkos hangvételig – s eközben ismert és ismeretlen dalok sorjáztak, arra inspirálva a hallgatókat, hogy alaposabb ismeretekre tegyenek szert egy-egy szerző daltermésében. Berlioztól Poulencen és Duparcon át Ravelig ívelt a francia zenei szemelvények kínálata, közben Mahler és Richard Strauss, egy olasz blokkban Verdi, Giuseppe Pietri Stanislao Gastaldon, majd a Velence által elvarázsolt Mendelssohn és Johann Strauss, a Bécsről valló Rudolf Sieczyński, Pozsony képviseletében Bartók, budapesti körképet vázolva Kodály (A csitári hegyek alatt), valamint német nyelvű katonanótával Dohnányi, továbbá a könnyed hangvétel képviseletében Lajtai Lajos (Legyen a Horváth kertben, Budán). Erdélyi népballada után (Kodály: A rossz feleség) Enescu francia nyelvű dala, hogy Ravel dalai közé ágyazva Isztambul is szóhoz jusson a kortárs szerző Say eouvre-jében.
A komplexitás jegyében élvezhettük a tér-idő varázst, Pasztircsák Polinának, és rendszeres zongorakísérőjének, Jan Philipp Schulzének köszönhetően. Szép este volt.
