Négy alkalommal csendült fel szeptember folyamán Bartók Béla egyfelvonásosa, A kékszakállú herceg vára: háromszor a Budapesti Fesztiválzenekar, Láng Dorottya és Cser Krisztián előadásában, Fischer Iván vezényletével (19-én, 20-án és 21-én), egyszer pedig a Nemzeti Filharmonikusok évadnyitó hangversenyén – szólistaként Láng Dorottyával és Bretz Gáborral, Vashegyi György irányításával (25-én, a szerző halála évfordulójának előestjén). Megannyi tanulsággal gazdagodott, aki a Fesztiválzenekari előadás két variánsát (az estit és a délutáni „Iván mesél” programot), valamint a másik interpretációt egyaránt választotta. Mintha Monet-nak a roueni katedrálist különböző napszakokban megörökítő sorozatából kapott volna ízelítőt…
Fittler Katalin
A Budapesti Fesztiválzenekar – a Müpa-beli Don Giovanni-előadások nívós folytatásaként – Bartók-est keretében A csodálatos mandarint követően tűzte műsorra az egyfelvonásost. A pantomim színpadi előadásában (nem először) a Duda Éva Társulat vett részt. Aki többnyire hangfelvétel(ek)ről ismerte a pantomimet, annak bármiféle kommentár nélkül is különleges élményt jelentett a cselekmény vizuális megjelenítése. A látvány azt könnyítette meg, hogy a hallgató az ismert történetet időben pontosan társítsa a zenéhez. És a modern tánc felerősítette a zenében bennerejlő, az értő interpretációkban jól kihallható táncos gesztusokat. Ezekután kétségkívül „könnyebb” hallgatnivalóként kínálkozott az egyfelvonásos, amelynek prológusát a karmester mondta el, közvetlen kapcsolatot teremtve a mű és hallgatósága között. Balázs Béla misztériumjátékának elemzése terjedelmes irodalmat hívott életre – a zenei anyag többé-kevésbé alapos ismeretében. A prológusban feltett (költői) kérdés („hol a színpad, kint-e vagy bent”) szinte eleve sugallja a koncertszerű előadás létjogosultságát, s valljuk meg, több figyelem jut a zenének (és a szimbolista cselekmény követésének), mint amikor a rendezés alkalmanként különböző koncepciójú látványvilága jelent feldolgozni (értelmezni) valót a közönségnek.
A Müpa „félszcenírozott” előadásainak, majd a viszonylag kevés díszlettel-jelmezzel színpadra állított produkcióinak ismeretében szocializálódott közönségben kifejlődhetett valamiféle érzékenység, empátia a látvány apró gesztusainak észlelése és értelmezése iránt. A koncert első része pedig kétségkívül fogékonnyá tette a publikumot az egyfelvonásosnak a koncertszerű előadása iránt. Ahogyan fokozatosan világosodott az 5. ajtó kinyitásáig a kezdetben sötét vár, a hallgató a zenéből észlelte ezt a változást (anélkül, hogy a színpad megvilágításának módosulását illetően maradandó észlelése lenne). A kezdetben szinte szoborszerűen mozdulatlan, mondhatni, megközelíthetetlen férfialak zárkózottsága felengedni látszott, és amint korábban leszegett fejét felemelve maga is a fénybe került, részese lett a tündöklésnek. Láng Dorottya Juditjának minden szavát értettük – csak az indulatok intenzitásának növekedésével (ami a hangszerelésben is kifejezésre jutott) kellett feszülten figyelni, a korábbi ismereteknek az emlékezetből való felidézésével.
A dinamikus és a statikus elemek (gesztusok) egymásutánjából kialakuló sajátos dialógust gyakran lekottázott „énekbeszédnek” éreztük, ahol mintha az indulatok vázolták volna fel a rövid-szaggatott dallamok vonalát! A plasztikus formálásból adódóan biztosan tájékozódhattunk a zenei nagyformán belül a visszatérő gesztusoknak köszönhetően.
A 20-i előadás hallgatójaként megesküdtem volna: soha ilyen tündökletesnek nem hallottam még a hangzó életre keltett partitúrát. És éppen a hangszerelésnek ez a káprázatos gazdagsága kárpótolt a néha inkább csupán sejthető, semmint ténylegesen kihallott ének-fragmentumokért. A zenei történés érzelmi és indulati töltése magávalragadó volt, és katartikusan élhettük meg a történet folyamán a sorsszerűséget. A délutáni koncerten Fischer Iván rövid „beavatása” megfigyelési szempontokat, egyszersmind elgondolkodnivalót is adott – más perspektívából lehetett közelíteni a művekhez, hiszen „kulcsot” kaptunk az értelmezéshez. Az „ismétlődés” sajátszerűségeiből következően, egy „első hallás” és egy „második” összehasonlítása nélkülözi a reális alapot, hiszen a befogadó zenei világában más környezetbe kerülnek. S ha figyelembe vesszük, hogy a délutáni koncert közönségének ez az előadás volt „a” hallgatnivaló, arra kell gondolni: a könnyebb feladat kisebb szellemi aktivitásra késztette a publikumot.
Egészen más szituációban élvezhette végig az egyfelvonásost a 25-i hangverseny közönsége. A műsor első része Lalo: Ys királya című operájának nyitányával kezdődött, majd Dohnányi Ernő egyik legismertebb zenekari darabja következett, a Ruralia Hungarica. Bár első pillantásra furcsának tűnik ez az előzmény A kékszakállú herceg várához, műsorra tűzésük nem nélkülöz „aktuális” szempontokat: 2024 januárjában a Nemzeti Filharmonikusok közreműködésével került sor Lalo operájának magyarországi bemutatójára, az együttes zeneigazgatójának, Vashegyi Györgynek a vezényletével (aki célul tűzte ki, hogy a hazai közönséggel megismertesse francia romantikus operairodalom értékes alkotásait). Dohnányi több verzióban ismert ciklusából a zenekari verzió ősbemutatójára csaknem pontosan 101 éve került sor (a fővárosi bemutatót megelőzően Pécsett, 1924. szeptember 24-én).
A bérleten kívüli hangverseny közönsége ezúttal különleges segítséget kapott a Bartók-mű élményszerű befogadásához: nemcsak az énekelt szöveget vetítették ki, hanem feliratozásra került a színpadképre vonatkozó tájékoztatás is. Tehát, afféle rendezői példányba is betekintést kapott a hallgató – aki szabadon engedhette képzeletét, és kialakíthatott magának egy „benti” színpadot. Ily módon az operai megjelentés vált „benti”-vé, és abban csak reménykedni lehet, hogy a „benti”-nek a másik jelentése sem sikkadt el (a lélek színpada). A feliratozás gyakorlati haszna kétségkívül rendkívüli – ám magában hordozza annak a veszélyét, hogy „hangsúlyeltolódás” jön létre: az olvasmányélmény (a maga fantázia-megmozgató inspirációjával) elsődlegessé válik, s az érzelmi történéseket felfokozó zene illusztratív jellegűvé válik. Az érzetre komplex élmény hozzájárul a műegész mélyebb átéléséhez, ugyanakkor csökken a tényleges megszólaltatásra irányuló figyelem. S miközben a korábban szolid műismerettel rendelkezőt leköti az olvasmányélmény, szinte el is felejti, hogy hangversenyteremben van. Vélhetően sokan zavarba jöttek volna, ha az előadói teljesítményről kérdezik őket. Pedig – kiváltképp az előző élmények birtokában – tanulságos volt továbbra is a pódiumot figyelni. Bretz szerepformálásának nem a hangnemi rendnek megfelelő, és a sötét-világos-sötét visszahajló szín-renddel adekvát statikus-dinamikus-visszamerevedő alakformálással él, hanem a Judit „női megváltásában” való reménykedése is kifejezésre jut, a koncertszerű keretek között a partnerhez való odafordulással, kapcsolatteremtő gesztusokkal. Láng Dorottya alapjában ugyanazt a Judit-figurát alakította, amely Cser Krisztián partnereként sokkal inkább elhitető erejű volt. Vashegyi irányításával a zenekar dinamikai skálája „énekesbarát” volt, a kifejező érzelmi-indulati ívek mindig háttérként funkcionáltak.
Négy előadás – három megközelítésben. Ami közös bennük: mindegyik komplex élményt adott, továbbgondolásra inspirálva, s ami még fontosabb: szerethető közelségbe hozva a 20. századi klasszikus (ám sokak számára mindmáig „modern”) Bartók zenéjét a koncertlátogató zenebarátokhoz.
A kiemelt képen: Bartók Béla és muzsikus kollégái 1911-ben, A kékszakállú herceg vára komponálásának évében. Balról-jobbra: Bartók Béla, Temesváry János (2. hegedű), Molnár Antal (mélyhegedű), Waldbauer Imre (1. hegedű), Kodály Zoltán, és Kerpely Jenő (gordonka). Forrás: Gramofon-archív
