Alig két hét telt el a Géniuszok bérlet nyitókoncertje óta, s máris három komponista (Bach, Brahms, Weinberg) egy-egy műve mentén kalandozhattunk három évszázad zenéjében a Concerto Budapest októberi hangversenyén. A közös pont ezúttal az alaphangnem (c-moll) volt.
Fittler Katalin
Szokás szerint telt házat vonzott a Keller András vezényelte koncert – mondhatni, állandó közönsége van a zenekarnak, amelytől változatos zenei élményeket vár: régi kedvencek újrahallgatását csakúgy, mint zeneirodalmi ismereteket bővítő különlegességeket, ritkaságokat és újrafelfedezéseket. Ez az est bővelkedett tanulságokban, tapasztalatokban. Kezdődött egy meghökkentő átirattal, amely egyúttal időutazásra invitált. Edward Elgar feldolgozásában ugyanis egészen különleges megvilágításban hallhattuk Bach eredetileg orgonára szánt tételpárját, a c-moll fantázia és fúgát (BWV 537). Felesége halála után, visszavonultságában Elgar nagyszabású átiratokat készített Bach és Händel műveiből – eredetileg azt tervezte, hogy Richard Strauss hangszereli a fantáziát, ő pedig a fúgát, a végeredmény: saját hangszerelése lett. A 21. századi hallgató számára, aki nemcsak a zenetörténettel ápol kortársi kapcsolatot, hanem a régizenélés hitelességre törekvő hangzásával előadói pluralizmus keretében él, joggal lepődik meg azon a hangzásvilágon, amelyet Elgar kölcsönzött Bach zenéjének. Mintha csak szemléltető példa lenne valamiféle „romantikus” hangzásvilág-ideálhoz, amely csakhamar ellenérzést váltott ki kora embereiből! A monumentális előadói együttes a néhol frivol hangszínekkel: ellentmond annak az elképzelésnek, amelyet napjaink (és a közelmúlt szak-) emberei autentikusnak feltételeztek. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy hatásos óriás-tabló – különleges felbontású kiterjesztése a kottában rögzített zenei anyagnak.
Magyarországi bemutatóval folytatódott a koncert, Weinberg Csellóversenyével, amelynek szólistája Mario Brunello volt. A nemzetközi Weinberg-reneszánszban Gidon Kremernek van oroszlánrésze, így hát nem véletlen, hogy a vele jó munkakapcsolatot ápoló Concerto Budapest és Keller András is időnként vállalkozik a méltatlanul feledésbe merült életmű egyes értékeinek közkinccsé tételére. Kremer egy interjújából publikussá lett, hogy a hegedűművész még tanúja lehetett tanára, David Ojsztrah és Mieczysław Weinberg kamaramuzsikálásának – akkor azonban a fiatal művész kora avantgarde zenéje iránt érdeklődött. Szerencsére nem sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy rájöjjön: Weinberg kompozíciói korántsem csupán a saját korának szóltak, hanem az általános érvényű, időtlen alkotások közé tartoznak. Szólóműveinek előadásával, a gordonkadarabok hegedű-átiratával, valamint együtteseivel sokat tett azért, hogy az érdeklődés minél intenzívebb erőterébe kerüljenek ezek a kompozíciós, és szerencsére ebben az érték-átmentő tevékenységben lelkes tehetségek társultak hozzá. A Concerto Budapest közönsége is neki köszönheti, hogy az utóbbi évtizedben mind többször találkozhatott a szerző kompozícióival. A Csellóverseny Weinberg nemzetközileg legismertebb művei közé tartozik (a youtube-on is többinterpretációban hallható).
E sorok írója Kremer felvételeinek köszönheti a Weinberg-felfedezés élményét (csakúgy, mint sokan mások), az viszont saját utánjárásának eredménye, hogy sikerült felfedeznie a különbözőképp írott nevek között korábbi élményforrását: a Szállnak a darvak című film zeneszerzője is Weinberg, igaz, neve a többféle átírásából adódóan a különböző forrásokban többnyire Vajnbergkért lelhető fel (a napjaink Weinberg-reneszánszában jelentős szerepet játszó Mirga Gražinyté-Tyla karmesterasszony hasonló élményekkel rendelkezik, ő is gyermekkori filmzene-élményei során találkozott először Weinberg zenéjével.) A Gordonkaverseny bemutatójának szólistája számára Weinberg korántsem újra-felfedezésre váró szerző – ezért is játszotta repertoárdarabnál elfogadható hozzáállással a versenymű szóló-szólamát. Teljes tájékozódási biztonsággal, ugyanakkor olyan „utalásokkal”, amelyek afféle összekacsintásnak hatottak a hallgatósággal. Elrajzolt kontúrokkal, abban a biztos tudatban, hogy valamennyi résztvevő magától értetődően tud korrigálni. A bántóan nagy mennyiségű intonációs bizonytalanság korántsem írható az improvizatív szabadság, avagy a mélységesen beleélt interpetáció kísérőjelenségeként. A magyarországi bemutató résztvevőjeként feltétlenül számolnia kellett volna a szólistának azzal, hogy a hallgatóság egy résznek nemcsak a mű, hanem a szerző iránti figyelmét is fel kell keltenie.
A második részben a hallgatóságnak nem volt más dolga, mint hogy újrahallgassa Brahms népszerű kompozícióját, a c-moll szimfóniát. Félő, hogy a meglepő hangzásélmény és a kedvelt repertoárdarab között nem jutott elég figyelem a versenymű képviseletében a weinbergi életműnek – csak abban reménykedhet a weinbergi életmű újrafelfedezésének jogosságát vitathatatlannak érző, hogy – korábbi koncertélményekhez csatlakozva – számos hallgató fog öntevékenyen közreműködik abban, hogy a technika-kínálta lehetőségek segítségével aktívan keresse a maga számára a további Weinberg-élményeket. Szerencsére közeledik a kerekszámú évforduló (Weinberg: 1919 – 1986), s remélhetjük: 2026-ban nagyobb számmal találkozhatunk Weinberg műveivel a hangversenyek műsorán.
J. S. Bach: c-moll fantázia és fúga, BWV 537 (Edward Elgar feldolgozásában), Weinberg: c-moll csellóverseny, op. 43 (magyarországi bemutató), Brahms: 1. (c-moll) szimfónia op. 68. Concerto Budapest, km.: Mario Brunello, karmester: Keller András. Zeneakadémia, október 9.
Képünkön: Mario Brunello, Keller András és a zenekar, fotó: Éder Vera
