Már megint? ⎼ kérdezte csodálkozó mosollyal egy zenetörténet-professzorom, mikor elmeséltem neki, hogy egy koncerten Beethoven-szimfóniát játszottak. Kérdése mögött a kétszáz éve tartó Beethoven-kultusz rosszallása lappangott: hogyan lehet ugyanazt a pár darabot újra és újra, évszázadok óta egyre nagyobb szigorral eljátszani, meghallgatni?
Szilárd Zsigmond
Két évvel vagyunk az bécsi zeneszerző halálának kétszázadik évfordulója előtt. A Musikverein Nagytermében, október 20-án mégis olyan élően hatott a szerző humora és nem egyszer félelmetes ereje, mintha kortárs művet hallgattunk volna. Fischer Ádám keze alatt újszerűnek hatott minden fordulat: mintha valóban először hallottuk volna a műveket. A műsorban Sosztakovics zongora-trombita kettősversenyét két Beethoven-mű fogta közre. A koncert első darabja a Coriolan-nyitány volt. Fischer Ádám a Mahler Chamber Orchestrát vezényelve már az első pillanatban kiszakított minket az arany terem csillogó közegéből. Olyan drámaiság szakadt a közönségre, amilyennel általában csak a művek csúcspontjánál találkozhatunk. Fischer mindent elhomályosító szuggesztivitása az első pillanattól az utolsóig kitartott. Nem volt szükség sem belemelegedésre, sem lassú építkezésre, legyen szó akár a zenészekről, akár a közönségről. A kezdő hangtól adott volt az a közeg, ahol a tragikum és a küzdelem beethoveni katedrálisa felépülhetett.
Persze: ismerjük Beethovent, szeretjük Beethovent. Professzorom rosszallása is jogos lehet, hiszen a jól ismert műveket természetes, hogy nem lehet mindig másképp, új üzenettel, új látásmóddal előadni. Viszont az olyan előadások, mint Fischeré, azt támasztják alá, hogy érdemes Beethovent játszani. A beethoveni zene magja, sosem múló aktualitása mindig megdöbbentő. Ám ez csak akkor derülhet ki, ha valóban zeneértő kezek formálják érthetővé a darabot. Sosztakovics kettősversenyében nem láthattuk Fischert, helyette a zenekarral Igor Levit és Jeroen Berwaerts kamarázott. Az előadás végére mindenkiben megfogalmazódhatott, hogy Igor Levit korunk egyik legkiválóbb zongoristája. De még ez sem érzékelteti eléggé azt, hogy mennyire uralkodik a hangszere fölött. Levit nem a zongora virtuóza, sokkal inkább a hangok mágusa. Mással nem magyarázható, hogy megszólaltatásuk után is hatalma volt a zengő hangok felett, s ez messze több, mint professzionalizmus és érzékenység. Ugyanis azon túl, hogy úgy szólaltak meg a hangok, ahogy Levit elképzelte őket (és nem akármilyen zeneiséggel képzelte el), még a billentyűk elengedése után is befolyásolni tudta az általa megszólaltatott hangzást. Ez nem merült ki annyiban, hogy szépen halkította el a zengést, hanem mintha képes lett volna crescendálni, játszani az idővel, tempót váltani. Egyszóval a hangoknak nem külön élete volt, hanem ezek a ,,külön életek” szorosan kapcsolódtak egymáshoz és kamarapartnereinek hangjaihoz, mintha egy mozaik helyett olyan falfreskót látnánk, ahol minden mindennel összefügg. Ilyen nagy formátumú zongorista mellett Berwaerts előadása szerénynek tűnhetett, ami leginkább tökéletes precizitásának volt köszönhető. Érzékeny és tiszta hangindításai mellett a legkisebb zenei motívumokra is volt figyelme, ami jobban tagolt szólamának külön nehézségét is jelentette. Magabiztos és harmonikus együttjátéka a zenekarral és Levittel kamarazenészi képességeit dicsérte, virtuóz szólamának teljes uralma pedig technikai és zenei felkészültségét.
Az est második felében Beethoven nyolcadik szimfóniája hangzott el. A színpadra visszatérő Fischer eddigi energiái ebben a műben egészen új utakat találtak. Komolyság és tragikum helyett a humor, a könnyedség és az öröm tették újra élővé Beethoven szimfóniáját. Fischer kezei alatt szinte teljesen eltűnt a sokszor látott beethoveni ,,méltóság”. Nem a nagy szerző nagysága előtt tisztelgett, hajolt meg az előadás, hanem a zeneszerzőt magát szólaltatta meg, minden kacérságával és túlzásával együtt. Beethoven művei kikerülhetnek a repertoárból vagy újra divatba jöhetnek ⎼ amit rosszallhatunk vagy üdvözölhetünk örömmel ⎼ mindez nem befolyásolja azt, hogy azok milyen mély emberséggel és átéltséggel vannak megfogalmazva. Ha ezt az időtlen emberséget felfedezzük, azt is megértjük, miért interpretálhatják folyamatosan megújuló olvasatokkal ezeket a műveket még mindig.
(2025. október 20. Bécs, Musikverein. Mahler Kamarazenekar, km.: Igor Levit – zongora és Jeroen Bertwaerts – trombita, karmester: Fischer Ádám. Beethoven és Sosztakovics művei)
Képünkön: Fischer Ádám, fotó: Csibi Szilvia
