Évek óta jól bevált „hívószó” Liszt Ferenc neve, hatásosan és hatékonyan szólítja meg a kulturális kínálat széles fogyasztórétegét. Megszokhattuk: korántsem a rendezvények tematikáját hirdeti (arra is van példa világszerte, a Mozartwoche Salzburgban például Mozart művészetére koncentrál, alkalmanként afféle „Mozart plusz” jelleggel jelképes kulturális párbeszédet kínálva). A névválasztást kifejezetten hasznosnak tartom: általa a művész neve rendkívül megnövekedett gyakorisággal kerül a köztudatba. A figyelemfelkeltő emlegetés révén közelebb kerül azokhoz is, akik a változatos kínálatból olyasmi iránt érdeklődnek, amit csak többszörös áttétellel lehet kapcsolatba hozni a zeneszerző személyével és munkásságával. Történik mindez Liszt születésnapja környékén.
Fittler Katalin
Október 9-22. között behálózzák a főváros térképét azok a helyszínek, ahol a fesztivál valamely rendezvényére kerül sor. Az embernek már-már Figaro belépője jut eszébe Rossini operájából, A sevillai borbélyból: Figaro itt, Figaro ott. A körültekintő szervezést dicséri, hogy bevonja mindazokat az intézményeket, amelyek szívesen adnak helyet alkalmanként innovatív vállalkozásoknak. Ugyanakkor az egy-egy helyszínhez kötődő érdeklődő egyaránt kaphat hagyományosan megszokott és különleges műsorokat. Tehát, bőséges táptalajra talál a kíváncsiság… 12 helyszín, amely a rendezvény természetéből adódóan egy vagy több napig kínált látni- és hallgatnivalót az érdeklődőknek. Külön öröm, hogy néhány program többször is előadásra került, így csökkentve az esélyét annak, hogy az egyidejű programok közül kényszerűen kell választani.
A történeti zenék kedvelői azért mégiscsak kerültek ilyen helyzetbe: két komolyzenei rendezvény (mindkettő egyetlen alkalommal) egyazon napra került: október 11-én a Pesti Vigadó évfordulóhoz kapcsolódó különleges élményt kínált, a szeptember 11-én 90. életévét betöltött Arvo Pärt műveivel, azzal egyidőben pedig a Magyar Zene Házában a Magyar Nemzeti Férfikar adott koncertet Liszt férfikari műveiből. A választást „nehezítette”, hogy a férfikari est az egyetlen kizárólag Liszt-műveket tartalmazó rendezvény volt. Előfordulhatott tehát – sőt, épp ez volt a gyakori, mondhatni, általánosjelenség -, hogy a Liszt Fesztivál olyan résztvevője sem hallott egyetlenegy hangot sem a névadóként választott komponista műveiből, aki akár napi rendszerességgel tisztelte meg jelenlétével (és érdeklődésével) a fesztivált. E sorok írója is némi lelkiismeretfurdalással ment a Vigadóba, ahol aztán szerencsére gyorsan megfeledkezhetett minden körülményről, mert a zene „bevonzotta”. A magyar koncertlátogatónak ez a választása annyiban is megérthető, hogy vendégművészeket hallhatott, olyan szólistákat és együttest, amely mintegy anyanyelvi szinten beszéli a kortárs-klasszikus szerző zenei nyelvét. És a műsor keretében, Pärt Salve Regináját követően felcsendült liszt Ferenc 140 éve komponált azonos című vegyeskara, az est magyar szereplőjének, az Új Liszt Ferenc Kamarakórusnak az előadásában. Ezenkívül még egy darab ékelődött a Pärt-művek sorába, az 1988-ban született Riho Esko Maimetstől az ütőhangszerekre és zongorára szánt Soliloquy. A szerző rövid ismertetője („A Soliloquy-t a minket körülvevő világ kérdéseire adott bensőséges, őszinte és kendőzetlen válaszként írtam. Mint sok más művemből a közelmúltból, ez a kompozíció is a fájdalom és a bánat feldolgozására tesz kísérletet.”) olvasásakor lehetetlen volt nem gondolni egy másik „helyzetjelentésre”, Charles Ives: A megválaszolatlan kérdés című ikonikus művére, amely azt az álláspontot képviseli, hogy néha a kérdés maga érdekesebb, mint a válasz(kísérletek). Érdekes belegondolni: Maimets születésekor már egy évtizede beszélte újonnan „megtalált” stílusát, a „tintinnabuli”-t Pärt, napjaink zenei világában, amikor – hogy egy magyar zeneszerző frappáns megfogalmazásával éljek – kortársunk a zenetörténet. Számára a választható stiláris lehetőségek egyikeként kínálkozott tehát – de a hasonló hangzáselemek ellenére, a hallgató nagy biztosággal tudta elkülöníteni az idősebb kortárs műveitől.
Érdemes volt elolvasni a műsorfüzetet, különös tekintettel a szereplők szakmai életrajzára. Az Eesti Sinfonietta esetében az tűnt említésre méltónak, hogy „szólistaképességekkel rendelkező” tagjai „az előadásokat nem nehézségekkel járó feladatnak tekintik, egyszerűen csak élvezik, hogy olyan zenét játszhatnak, amit szeretnek”. Kétségtelen, Pärt zenéje szeretnivaló – és muzsikus számára az is nyilvánvaló, hogy a technikai problémátlanságot jócskán kompenzáló feladat az a koncentráció-igény, amelynek köszönhetően a tartott, hosszú hangok is élnek, minden apró rezdülésnek jelentősége van. Nyilvánvaló: szerencsés csillagzat alatt születtek, amiért lehetőségük van ilyen kompozíciók megszólaltatásában részt venni, az általuk kedvelt szerző műveit megismertetni nemzetközi hallgatósággal – amely elhiszi, hogy valóban szeretik is mindenkori játszanivalójukat (s ez vonatkozik a szólistákra is). És különösen szimpatikus, hogy sem gesztusokban, sem megfogalmazva nem tekintik „missziónak” zenélésüket, amely nélkülözve a néha mesterkélt alázatot, a maga természetessége erejével hat leginkább. Pärt zenéjét hallgatva, a zene „gyógyító” jellegét is megélhettük, az egyszerűségével katartikus hatást elérő darabokat nem csupán akusztikai élményként befogadva, hanem mintegy szívvel hallgatva. Beteljesítette azt a programot, amely Liszt-mű címeként is ismert: Sursum corda.
Kiemelt képünkön az idén 90 éves észt zeneszerző, Arvo Pärt, forrás: MüPa Budapest
