Az északi romantika titokzatos nagyságával és plasztikus líraiságával találkozhattunk október 29-én a Zeneakadémia Nagytermében. Sibelius, Dvořák és Csajkovszkij művei olyan sokszínűen szólaltak meg a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának előadásában, hogy az előadást joggal hasonlíthattuk az ősz pazar színkavalkádjához. A hangverseny mindig másképp rezgő zeneisége leginkább a zenekar átváltozásaiban volt tetten érhető. Az átalakulás készsége jelentette azt a palettát, amiből az est karmestere, Delyana Lazarova a műsor ezerarcúságát tudta megfesteni.
Szilárd Zsigmond
A koncert Sibelius egyik legismertebb opusával, a Finlandiával kezdődött. A finn zeneszerző szimfonikus költeményében definiálódott a legtisztábban a zenekar kétarcúsága. A szimfonikus együttesben rejlő zenei potenciál olyan ívet hordozott, amely csak a legnagyobb előadásokkal rokonítható. Ugyanakkor a vissza-visszatérő pontatlanságok magukban rejtették az élmény súlyos sérülésének veszélyét is. E között a két pólus között tudott egységet teremteni Lazarova. A pontatlanságokat karmestertechnikai magabiztossággal ellensúlyozta, mozdulatai az előadás minden pillanatában érthetők, átéltek, mégis fölényesek voltak. A zenei lehetőségeket pedig ízléssel, de látványosan bontotta ki úgy, hogy sem groteszk, sem önironikus vagy nagyzoló nem lett az interpretáció.
Dvořák a-moll hegedűversenye követte Sibelius művét. A szólista, Lilia Pocitari hidegvérrel és szinte koncepciózus szisztematikussággal igyekezett az opus minden hangját egyformára csiszolni. Sajnos sikerült is neki: mintha a cseh zeneszerző által leírt kismillió hang mind egyetlen hangnak lett volna a variációja. A hangképzés monotóniája nemcsak a hangokat, hanem a hangok miértjét is homogénné tette. Mintha az egész darabon egy érzés vonult volna végig, hol kevesebb, hol több hanggal kifejezve önmagát. A harmadik tételre úgy tűnt, nem lenne nagy különbség, ha Pocitari helyett a hangjegyeket valaki felolvasná. A szólista képletes és szó szerinti egyhangúsága a ráadásában sem tört meg, pedig az a virtuozitás minden fajtáját igényelte. Ennek Pocitari ⎼ akár a versenyműben ⎼ kiválóan eleget tett, de kreativitásban, változékonyságban, szellemességben és átéltségben egyetlen színt, annak is csak a pasztell árnyalatát tudta megjeleníteni.
A hangverseny második felében Csajkovszkij negyedik szimfóniája hangzott el. A négytételes mű rengeteg kínálkozó apropót nyújtott a zenekarnak, hogy mind a túlfűtött érzelmességet, mind a dinamikatartomány határait feszegető fortékat teljes odaadással tudják megformálni. Szerencsére nemcsak a nagyléptékű, epikus hősiesség jutott érvényre az előadás során. A mű érzékenységét és áradó líráját ugyanolyan koncentrációval és lelkesültséggel szólaltatták meg. Sem a türelmes humor, sem a törődő szenzitivitás nem jelentettek olyan kihívást a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának, amit ne lettek volna képesek megugrani. A zenei szövet sűrűsége ellenére a pontatlanságok mérséklődtek, ezzel a zenekari hangzás átláthatóságát, érthetőségét majdnem az egész mű alatt biztosítani tudták.
Az este során ugyan folyamatosan változott a zenei és technikai magabiztosság, a zeneszerzők műveiből és a zenekarból áradó lelkesedés mégis feledtetni tudta az eltúlzott gesztusokat és a botladozásokat. Világossá vált, hogy a lelkesedés nélkülözhetetlen. És hogy a tökéletes, de szenvedélytől mentes előadással szemben még egy enyhén rusztikus, de annál átéltebb interpretációt is szívesebben hallgat az ember.
Képünkön Delyana Lazarova karmester, forrás: Meet the Artist
