A meghirdetett program minden bizonnyal hozzájárult ahhoz, hogy ne csak törzsközönsége látogassa a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben rendezett koncertet. Ünnepi hangverseny az 1956-os forradalom és szabadságharc tiszteletére. A Concerto Budapest estjének dirigense Keller András, szólistája Várjon Dénes volt.
Fittler Katalin
A műsor nyitószámául Liszt Ferenc Hungária című szimfonikus költeményét választották: azt a zenekari művet, amely magyaros tematikájával könnyen utat talált kora embereihez, akik számára Liszt még mindig elsősorban a világhódító zongoravirtuóz volt, a Magyar rapszódiákkal szülőhazájára irányítva a figyelmet. A szimfonikus költemények sorában kilencedikként komponált darabot a játszottságát, s ezzel arányosan ismertségét tekintve is a kevésbé népszerűek között tarthatjuk számon. A hatásos előadás eredményeképp a nagyszámú hallgatóság számára a továbbiakban már nem csupán egy adat, egy cím lesz, hanem érzések-indulatok nagyszerű kifejezése. Az élményt erősítette, hogy előtte a zenekar igazgatója néhány mondatos bevezetőt követően felolvasta Vörösmarty: Liszt Ferenchez című ódáját – azt a verset, amelyre válaszul és köszönetképp Vörösmartynak ajánlotta ezt a művét Liszt Ferenc.
Az ünnepélyes nyitószám után az intellektuális humor is helyet kapott a programban. A szimfonikus költemény után (amelyet egy tételbe sűrített szimfóniaként is jellemeznek néha) zongoraversenyként is értelmezhető egytételes kompozíció következett, Dohnányi Ernő egyik legnépszerűbb alkotása, a Változatok egy gyermekdalra. (A nemzetközi népszerűségben minden bizonnyal szerepet játszik az is, hogy a nálunk Hull a pelyhes fehér hó kezdetű gyermekdal más nemzetek dalkincsében is fellelhető, zongoravariációival Mozart népszerűsítette a francia szövegű verziót, amely helyet kapott Liszt Albumlapjai között is.) „Sapienti sat” – írta Haydn a tétel végére, diszkrét figyelmeztetésként, hogy az előadók vegyék észre a benne rejlő trouvaille-t, leginkább szerkesztési bravúrt. Nos, Dohnányi variációsorozata akkor hatásos, ha az értő tolmácsolásnak köszönhetően a hallgatók „veszik az adást”, felfedezik az „idézőjeleket”, értik a humort, a poénokat. Kínos, ha a vicc poénja magyarázatra szorul – ki-ki annyira érezhette humorosnak, frappánsan szellemesnek a variációsorozatot, amennyi a korábbi zenei felkészültségéből, emlékképeiből tellett. De az sem járt rosszul, aki jobbára csak hallgatta a zenét – mint egy opera- vagy színházi közvetítést, amelynek nem érti a szövegét.
Feltehetően azok reagáltak nevetéssel a zongora-intonálta dallamra, akik a cím alapján nem tudták, hogy mire számítsanak. Nekik külön örömet jelenthetett az ismert melódia megannyi transzformációja, különböző álarcos megjelenése. A mű előzetes ismeretében viszont nagy öröm volt látni az előadókat, akik kedvvel, értően vettek részt ennek a bravúros mesterségbeli tudással megírt műnek az előadásában. Látható volt őszinte játék-kedvük, és miként az lenni szokott, mindenki arra törekedett, hogy maximális odaadással vegyen részt benne. Mert a játék akkor jó, ha senki sem rontja figyelmetlenséggel, közömbösséggel a közös cselekvés eredményét. Várjon Dénest, aki az utóbbi években nemzetközi elismerést kiváltó hangfelvételek sokaságával jelentkezett, mindig öröm élőben is hallani. Ezúttal a ráadás-választással külön örömet szerzett: a második részre felkészítendő, Beethoven Pathétique-szonátájának lassútételét szólaltatta meg. Vágni lehetett a csendet a teremben…
Itt akár véget is érhetett volna a hangverseny, olyannyira tartalmas volt a mintegy egyórányi élmény. De jött még a második rész, Beethoven Eroicájával, amely művet tarthatnánk általánosan ismertnek, habár az első és második tétel utáni öntudatos beletapsolások nem ezt támasztották alá. Mindenesetre, a karmester megkülönböztetett figyelmet szentelt annak, hogy a zárótétel (szinte) attacca következzen, hogy ott ne törjön meg a mű egysége.
Mindhárom műsorszámban közös, hogy számos lehetőséget adnak – elsősorban a fúvósoknak – tematikus rangú motívumokban szólista-rangú szereplésre. E tekintetben is remekeltek az előadók, játékuk olyannyira vonzotta a figyelmet, hogy szinte aktív tevékenységnek éreztük a zenehallgatást. Megvalósult tehát az a célja Keller Andrásnak, amit a műsorfüzetben olvashattunk: az értékes kompozíciók iránti elkötelezettségüknek köszönhetően, közösségi élményt élhettünk át.
(Concerto Budapest, km.: Várjon Dénes – zongora, karmester: Keller András. Liszt, Dohnányi és Beethoven művei. Október 24., Müpa)
Képünkön Várjon Dénes zongoraművész és a Concerto Budapest muzsikusai, fotó: Valuska Gábor (forrás: a zenekar Facebook oldala)
