Október végén két különleges estnek örvendhettek a kamarazene kedvelői: 25-én a Kettős évforduló, illetve Dupla jubileumi koncert figyelemfelkeltő címmel rendezett programnak, 30-án pedig A magyar kvartett tradíció címmel meghirdetett sorozat keretében a Keller Quartet fellépésének. A műsor- illetve szereplőváltozás jogával mindkét esetben szembesültünk – ám ettől nem csökkentek az élmények.
Fittler Katalin
2025-ben fennállásának 10. évfordulóját ünnepli a Kelemen Barnabás és Kokas Katalin által alapított Fesztivál Akadémia Budapest. Az évforduló egybeesik stratégiai partnerének, a romániai SoNoRo Fesztiválnak a 20 éves jubileumával. A SoNoRo rangos 20. születésnapi nemzetközi turnéjába ékelődött a két jubiláló fesztivál művészeinek három közös koncertje (október 21-én Berlinben, 25-én Budapesten és november 8-án Bukarestben). A budapesti est hangütését Răzvan Popovici brácsaművész közvetlen hangú bevezetője adta, aki annak az érzésének is hangot adott, hogy a világ valamennyi koncertterme közül szívéhez legközelebb Zeneakadémián Nagyterme áll. A fesztivál életrehívásában és vezetésében társa, Diana Ketler ezúttal debütált a patinás teremben, az est egyetlen előadójaként, aki zongoristaként valamennyi műsorszámban közreműködött. Az aktuális programról is tájékoztatott szórólap: Fauré: I. (c-moll) zongoranégyese után Enescu I. rapszódiájának zongoranégyes-átirata következett (az átirat készítője Thomas Wally), a szünet után Bartóktól a Kontrasztok, befejezésül pedig Dohnányi első opusza, a c-moll zongoraötös. Kelemen, Popovici, Justus Grimm és Ketler szuggesztív előadásában lebilincselő volt hallgatni Fauré zongoranégyesét – de talán méginkább az nyűgözött le, ahogyan „azonos nyelvet” beszéltek, mintha egyazon iskola neveltjei lettek volna. Enescu I. román rapszódiájának fantasztikusan virtuóz megszólaltatása egyértelműsítette, miért csendül fel ritkán (akár eredetiben, akár átiratként) ez a mű a hangversenytermekben. A budapesti közönség örömmel szembesült a szereplőváltozással: Klenyán Csabát hallhatta Kokas Katalin és Diana Ketler partnereként a Bartók-műben. A kitűnő klarinétművészt, akinek a Concerto Budapest hangversenyein olyannyi szép percet köszönhetünk, sajnálatosan ritkán hallhatjuk szólistaként illetve kamaramuzsikusként. Kiváltképp olyankor szomorkodunk emiatt, amikor külföldi zenekarok fúvós-szólistái lépnek fel, ami által nemzetközi közönség tanulja meg a nevüket. A zenekari muzsikus (játsszon bármennyi szólóállást csodálatosan) „névtelen” marad… A Kontrasztok-előadás legemlékezetesebb mozzanata egy „meglepetés” volt, amikoris virtuóz szólót játszva Kelemen Barnabás viharzott át a pódiumon. Hatásos volt, mondhatni, remek poén – de ha akkor nem is, utólag elgondolkodhatott a hallgató azon, vajon Bartók mit szólt volna ehhez. Az a zeneszerző-zongoraművész, aki éppen puritán megjelenésével és előadásmódjával nem tudott gyümölcsöző kapcsolatot kialakítani az amerikai közönséggel (Pásztory Dittával adott koncertjein). Sajátos humoráról maradtak fenn anekdoták – de azok nem az alkotó- és előadóművész szakmai területéről valók. Nem tévedhetek nagyot úgy vélve: Bartók nemcsak – miként a mondás tartja – a humorban nem ismert tréfát, hanem az interpretációban sem…
Dohnányi c-moll zongoraötöse a Brahms elismerő értékelésének (a „magam sem írhattam volna jobbat” megjegyzésnek) köszönhetően nyert polgárjogot az anekdotagyűjteményekben – de hogy mennyire jogos volt ez az elismerés, azt olyankor tudjuk csak igazán felmérni, amikor fölényes technikai biztonsággal szólal meg a játékosok iránt kétségkívül magas elvárásokat támasztó kompozíció. A zongoraművész a bevezetőjében példaképként utalt Dohnányira – hogy ez nem udvariassági gesztus volt a részéről, hanem valóban komolyan gondolta, azt meggyőzően bizonyította játékával.
Október 30-án Brahms: f-moll zongoraötöse alkotta a Keller Quartet koncertjének második részét. Az ezúttal Keller András, Környei Zsófia, Szűcs Máté és Kokas Dóra által képviselt vonósnégyeshez Berecz Mihály társult. A műsor rövid ismertetője felhívta a figyelmet arra a hasonlóságra, hogy a Keller András vezetésével 1987-ben megalakult vonósnégyes is zongoraötössel zárta bemutatkozó koncertjének műsorát (Schumann művével). Az első félidő vonósnégyes-hangzásának változatosságára aligha lehet panaszunk – mégis, a zongorával kibővült apparátus gyönyörködtető többletet adott. Nem kétséges, amióta a vonósnégyes, mint apparátus megszűnt mindössze egynek lenni a kamarazenei együttesek között, s műfaj-rangra emelkedett, a zeneszerzők tudatában óhatatlanul is háttérbe szorította a többieket. Hiszen a kvartett-írás egyfajta kihívás lett, a megmérettetés sajátos lehetősége – a koncertéletben pedig (nem függetlenül az egyre nagyobb koncerttermek adottságaitól-lehetőségeitől) a kamaraestek iránti érdeklődés is csökkent, nem beszélve arról, hogy a házimuzsikálás gyakorlata szinte megszűnt.
A Dohnányi, majd pedig a Brahms zongoraötös egymáshoz időben közeli, egyaránt élménytadó megszólaltatása azok számára jelentett értékes tanulságot, akik mindkét hangversenyt hallották. Az utóbbinál nem számolhatunk be az általánosan jellemző „teltházas” érdeklődésről – ott viszont külön említésre érdemes, hogy korántsem csupán a kamarazene-közelben felnőtt idősebb generáció tisztelte meg érdeklődésével, hanem szép számmal voltak jelen gyerekek, fiatalok is. És ezúttal elmaradtak a sokszor nehezményezett nézőtéri zavaró tényezők is: a figyelem légköre töltötte be a termet. Az első rész c-moll kezdete (Mozart: c-moll adagio és fúga, Schubert: c-moll vonósnégyestétel) mintha valamiféle hangnemszimbolikai példatár része lett volna: a Mozart-tételpárban (kiváltképp a fúgában) a már-már komor tónust az áttekinthető konstrukció intellektuális fénye világította meg, s a Schubert-tételben is csak pillanatokra érződött valamiféle vigasztaló mosoly. Az előadók már-már szertartásos távolságtartással játszottak, amiben része lehetett talán annak is, hogy „lelkileg” már a Bartók-műre koncentráltak. Az 5. vonósnégyes volt számukra a műsor súlypontja – ennek kidolgozott megszólaltatásába fektették a legtöbb energiát, ami meg is hozta az eredményét: olyan interpretációt, amelyben mind a négy játékos felelősséget vállalt szólamának valamennyi hangjáért. Erre a feszített koncentrációra következett szünet után a Brahms-mű felszabadult előadása, olyan kidolgozottsággal, amelyben érezni lehetett: maguk az előadók is szívvel-lélekkel adják át magukat Brahms zenéjének.
(Sonoro Festival 20 – FAB 10 jubileumi koncert; Zeneakadémia, október 25. Keller Quartet – A magyar kvartett tradíció. Zeneakadémia, október 30.)
Kiemelt képünk a Sonoro Festival és a FAB közös jubileumi koncertjén készült, fotó: Posztós János. Alsó képünkön a Keller Quartet, fotó: Posztós János
