Szeged a napfény városa. Elviekben. Ezt november 18-án jól titkolta, tipikusan őszvégi, hideg, nyirkos időben érkezett meg a közönség a város zenekarának koncertjére, a Szegedi Nemzeti Színházba. Még szerencse, hogy az aznapi műsor, már a címében is – Latin temperamentum – azt vállalta, elröpít minket a latinok napsütötte világába, ahol mindannyian felmelegedhetünk és élvezhetjük a sziesztát. Bár sangriát sajnos nem osztogattak, a szegedi együttes koncertje így is el tudta hozni a déli világ életérzését és élvezetes tudott lenni. Az este, amelyet Thomas Herzog dirigált, igen fontos dolgokra világított rá és egyaránt tanulságos lehetett mind a közönségnek, mind pedig a zenekarnak.
Szeredás Bernát
A koncert során előadott művek maguktól is sugározzák a délies életörömöt, megfelelően előadni ezeket mégsem egyszerű feladat. A zenészeknek nem kizárólag egy távoli világ hangulatát kellett megragadniuk és bemutatniuk, hanem egyéb kihívásokkal is meg kellett küzdeniük a különböző darabok során. Az este Joaquín Turina Fantasztikus táncok című művével kezdődött. Ez a háromtételes zenemű tökéletes választás ahhoz, hogy elkalauzolja a közönséget a spanyol vidékre. Mindhárom tétel egy-egy elvont képet elevenít meg tánc formájában, melyek a spanyol életérzéshez kapcsolódnak. Mintha csak három különböző szobába kukucskálnánk be, hogy ott aztán magunkba szívhassuk a fényeket, az ízeket és a hangokat. A Szegedi Szimfonikus Zenekar valóban be-bekukucskált ezeken az ajtókon. Eleinte kissé bátortalanul, majd a mű (és az egész koncert) során egyre nagyobb átéléssel szólaltatták meg a dallamos motívumokat. Az embernek az az érzése támadt, hogy amint a zenészek átadták magukat az általuk játszott dallamok szépségének és energikusságának, jelentősen javult a zenéjük minősége is, ilyenkor pedig gyönyörű pillanatok születhettek.
A második mű Heitor Villa-Lobos Gitárversenye volt, szólistaként pedig a Liszt Ferenc-díjas Csáki András lépett színpadra. Mindenekelőtt el kell ismerni a gitárművész előadását, amely felkészültségéről és virtuozitásáról tanúskodott. Valóban szép játékot hallhattunk. Mindemellett azonban ki kell térni arra is, hogy az összhangzást mennyire elrontotta a gitár kihangosítása. Persze a gitár hátrányból indul egy szimfonikus zenekar hangerejéhez képest, viszont ezúttal nem is feltétlen a hangerőben rejlett a probléma, mintsem inkább a hangszínbeli elkülönülésben. A hangszóróból hallható gitár és a zenekar akusztikus megszólalása között olyan szakadék keletkezett, amely a szólista és együttes közti párbeszédet elvágta, és a zenekar inkább egy háttérbeli zajforrássá vált. Pedig nem zaj volt az, amit játszottak, ha a hallgató megpróbált csak rájuk figyelni, észrevehette, hogy a zenészek tisztességesen eljátszották a darabot, küzdöttek annak egybentartásáért. Csáki egyébként a ráadást már hangosítás nélkül játszotta, így pedig egyértelműen meg lehetett állapítani, hogy magában is mennyivel szebb hangszínen szólal meg akusztikusan a hangszer.
Az este zárásaként egy igazi különlegesség hangzott el: Manuel de Falla A háromszögletű kalap című balettzenéje. Itt kerül előtérbe az, hogy a meghívott karmester Thomas Herzog volt, ugyanis a svájci születésű művész egyik fő területe a balettzenék vezénylése. Azon kívül, hogy a Bázeli Színház balettkarmestere immár 11 éve, itthon is gyakran találkozhattunk a nevével például Diótörő, Pygmalion-hatás vagy Don Quijote előadásokon. Ezúttal ráadásul a zene tánc nélkül szólalt meg, így különösen nagy szükség volt arra, hogy a történet – és így a zenemű – élvezetes és érthető maradjon. Szerencsére az este ezen részére a zenekar is kellően feloldódott, így a mű nagy részében a zenei minőségre sem lehetett panasz. Továbbra is érezhető volt, hogy mely részeknél oldottabb az együttes, de többségében felszabadult és játékos előadásnak lehettünk tanúi. Erőteljes rezes fanfárokat, telt vonóskari hangzást hallhattunk. Külön kiemelendő a fafúvósok játéka, akikre rengeteg szóló és szólisztikus rész jut ebben a műben: gondosan megformált, virtuóz és – ami a legfontosabb ebben a darabban – karakteres játékot hallhattunk tőlük.
Érezhető volt a közönségben, hogy szokatlan műsor ez számukra is. Messze kerültünk az általános koncertrepertoártól, ráadásul Falla balettzenéje a látványelemek és a történet ismerete nélkül nagyban igényli a közönség figyelmét is. Mégis, amikor az este végén a ruhatár felé indultam, elismerő mondatokat, elégedett véleményeket lehetett elcsípni egy-egy beszélgetésből. Úgy tűnik, a Szegedi Szimfonikus Zenekar sikeresen buzdítja nyitottságra és kíváncsiságra közönségét, ami egy jó irány lehet az együttes fejlődéséhez.
Mielőtt azonban a latin hangulatú estén felbuzdulva elrepülnénk Spanyolországba, vonatozzunk el Szegedre, lehetőleg minél többször az idei évadban (tessék elhinni, az út sokkal olcsóbb és alig hosszabb valamivel…). Hogy miért hívom fel rá a figyelmet? Nos, ha valaki csupán átfutja a zenekar idei évadát, ott olyan címekre és nevekre bukkanhat, amelyek láttán a budapesti kínálathoz szokott koncertlátogató is megnyalja mind a tíz ujját. Ebben az évadban ugyanis színpadra kerül a teljesség igénye nélkül: Mahler III. szimfóniája, Bach h-moll miséje, Charles Ives A megválaszolatlan kérdés című műve, A fából faragott királyfi, A nürnbergi mesterdalnokok nyitánya, Brahms II. zongoraversenye és Ligeti Atmosphères című darabja. Mindez ráadásul nem akármilyen nevekkel (Balog József, Fejérvári Zoltán, Thomas Herzog, Kalló Zsolt, Kelemen Barnabás, Kovács János, Radek Baborák stb.). Érdemes tehát figyelmet fordítani Szegedre, izgalmas dolgokat láthat és hallhat az ember ott mostanság.
(Szegedi Szimfonikus Zenekar, karmester: Thomas Herzog. Turina, Villa-Lobos és de Falla művei. November 18. Szegedi Nemzeti Színház)
Képünkön Csáki András gitárművész és a zenekar tagjai. Fotó: Szabó Luca / Szeged.hu
