Beatrice Rana új albumával ismét bebizonyította, hogy kivételes művész, aki megérdemli, hogy sorra készüljenek vele lemezfelvételek. Fiatal kora ellenére kiforrott művész, továbbá – ami manapság még fontosabb – saját stílusa van. Míg a korábbiaknál tagadhatatlanul sokkal magasabban van ma a művészek technikai felkészültsége, az egyéni hang terén bizony éppen ellentétes tendencia mutatkozik meg sajnos. Rana egyértelműen kivétel.
Zay Balázs
Bach első három és ötödik zongoraversenyének előadása tükrözi a kor preferenciáját, amivel – meg kell mondanom őszintén – bizonyos részben nem értek egyet. Főleg – de már régen nem kizárólag – barokk alkotások esetén általánossá vált a hajszolt tempó, a frázisok gyakori ki nem játszása, az intenzív hatáskeltésre való törekvés. Rana előadásai ebben a korszerű kontextusban születtek, különösen az 1052-es d-moll koncert, azonban messze kiemelkednek, ha gyors is a tempó, de nem hajszolt, ki nem játszásról nincs szó, sokkal inkább érdekes jellegzeteségek felszínre hozása érzékelhető. Ennek oka egyértelmű. A fiatal művésznő muzikalitása.
A zene világától távolabb élőknek furcsán hangozhat, hogy egyáltalán felmerül, hogy egy zenász nem vagy nem annyira muzikális. Pedig így van, legalábbis a kifejezés nem technikai, hanem magasabb kvalitást jelentő értelmezése esetén. Bizonyos szinten bizony ritka, hogy valaki meglássa és felszínre tudjon hozni valamit a zenében rejlő finomságok, kifejezési lehetőség közül, valamit a sok inherens lehetőségből. Én Bach versenyművei esetében is alapvetően a lassabb előadást preferálom, de egyáltalán nem zárkózom el a gyorsabbtól sem, már amennyiben az meggyőző. Kivételes jellemvonása ezeknek az előadásoknak az, hogy Rana gyakorta finoman módosít a megkezdett megoldáson. Meglepő részleteket hoznak felszínre ezek az apró váltások, nem megbontva az interpretáció egységét, hanem a játék egyfajta szabad és spontán megjelenését eredményezve. Ezek az interpretációk egyáltalán nem statikusak, tele vannak elevenséggel és apróbb vagy nagyobb rezdüléssel. Keretek között, de mindig minden változik. Ennek a szüntelen változásnak az is része, hogy az 1056-os f-moll zongoraverseny I. tétele például egyáltalán nem gyors. Mondjuk, nem is volna igazán jó, de tudjuk, sok mindentől nem riadnak vissza manapság. Ez volt az a zongoraverseny, melyet Rana kilenc éves korában első zenekarkíséretes fellépésén játszott Francesco Libetta zongoraművész vezénylete alatt.
Így a most megjelent lemez az 1052-es d-moll versenyművel való heves indítás után egyfajta mérséklődésen megy keresztül. Ez elsősorban a saroktételekre igaz, mivel a lassú táteleket Rana a megmaradó finom szabadon járás megtartása mellett hagyományosabban és alapvetően nyugodtabban játssza, azzal, hogy szemlélete eközben sem statikus. Az előadások annyira mások, hogy nemigen lehet összehasonlítani őket a jelentősebbekkel, figyelemmel a magánszólamot megszólaltató hangszerre mindenekelőtt Glenn Gould, Kocsis Zoltán és Schiff András bejátszásaival. Annyi azonban alapvetően megállapítható, hogy míg azok is számos részletmeglepetést tartalmaznak, alapvetően egységesebb a megközelítésük, azaz az egésznek, valamint egy-egy tételnek van egy alapvető szemlélete, míg itt is van ilyen persze, de nagyobb szerep jut az éppen adott rész nyújtotta inspirációnak. Rana előadásai esetében az egészre – egy-egy télelre gondolok itt elsősorban – vonatkozó általános kép szerepe valamelyest kisebb, míg az egyes, éppen előadott részletek adta inspiráció szerepe nagyobb.
Ranát a lemezen a Candida Thompson vezette Amsterdam Sinfonietta kíséri, egy nem historikus játékmódú, de ebben az irányban is orientált együttes. Hangzásban nem, hiszen az elég erőteljes, de az előadás meghatározásában kisebb szerep jut nekik.
(J. S. Bach: Billentyűs versenyművek BWV 1052, 1053, 1054, 1056. Beatrice Rana, Amsterdam Sinfonietta. Kiadó:Warner Classics, katalógusszám: 5021732433589)
