A Diótörő-balett 1927. december 21-i magyarországi premierje óta töretlen népszerűségnek örvend hazánkban. Mondhatni, szerves része lett a karácsonyi ünnepkör kulturális ajánlatainak. A rendkívüli érdeklődés hatására országszerte számos játszóhelyen gondoskodnak e közönségigény kielégítéséről, a színpadi produkciók mellett a hangversenytermi előadásokkal. De a szimfonikus zenekarok a Diótörő-szvit mellett arra is vállalkoznak, hogy a balett teljes zenei anyagát megszólaltassák. Így aztán vannak, akik az Egész ismeretében hallgatják újra a népszerű (s ha ezt még lehet fokozni, mindegyre népszerűbbé váló) részleteket, vagy pedig a gyönyörködtető szvit hatására akarják látni a megannyi koreográfia valamelyikével.
Fittler Katalin
A decemberi kínálatra aligha lehet panasza a Zeneakadémiára látogatónak: 17-én a Danubia Zenekar szólaltatta meg a teljes balettzenét Hontvári Gábor vezényletével, s ennek a produkciónak a sajátosságát az adta, hogy Tóth Krisztina új mese-parafrázisát hallhatta a közönség Ónodi Eszter előadásában.
A hét folyamán két további zenekar vállalkozott különleges teljesítményre, egyazon nap folyamán délutáni és esti koncertre, változatlan műsorral, amelynek része volt a Diótörő-szvit is. A MÁV Szimfonikus Zenekar „Diótörő és az ünnep dallamai” című kínálata iránt olyan érdeklődés mutatkozott, hogy a koncert napján, december 19-én délután nyilvánossá tették a főpróbát. Vendégük a Magnificat Leánykar volt – a két együttes külön és közösen is szerepelt, a kórus produkcióját a karnagy Szebellédi Valéria vezényelte, a többi műsorszám dirigense Farkas Róbert volt. A változatos program Corelli g-moll („Karácsonyi”) concerto grossójával kezdődött, majd latinul szólt az ének. A kórus-blokkban (ahol különböző korok muzsikája csendült fel, különböző nyelveken) örömmel hallottuk magyar szerzők feldolgozásait, kompozícióit, az alig ismerteket csakúgy, mint a régóta kedvelteket. Az első rész fináléját Kodály-mű adta, az Angyalok és pásztorok.
A szünet után következett A diótörő 1. szvitje, amelynek valamennyi tétele azonnali tetszésnyilvánítást váltott ki a főpróba hallgatóságából, s ez itt teljesen helyénvalónak tűnt. Népek karácsonyát idézte a folytatás, majd Szokolay Sándor Magyar karácsonya csendítette ki a műsort. A hangulati (és formai) keretet az énekkar gyertyafényes fel- és levonulása adta – codaként pedig a közönség megénekeltetésére is sor került, a Csendes éj felidézésével. A karácsonyvárás bensőséges hangulatát köszönhettük a változatos programnak, és csak később gondoltunk arra, hogy a két teremnyi hallgatóságnak szánt örömszerzés milyen többlet-energiát kívánhatott az előadóktól, akiknek a feszített tempóban sorjázó utolsó instrukciókat (amelyek egy része a színpad térkihasználására vonatkozott, akusztikai meggondolások alapján) hamarosan teljesíteni kellett.
A Concerto Budapest eleve két előadást hirdetett meg december 20-ra (15.00 és 19:30 kezdettel). Rachmaninov 3. (d-moll) zongoraversenyét (szólista: Balázs János) Csajkovszkij-művek keretezték: kezdésként az 1812 nyitány, a második részben pedig az Olasz capricciót követően a Diótörő szvit került előadásra. Lehetett ugyan a program „Karácsonyi koncert”, a műsorfüzetben az együttesről szóló rövid ismertető elején, mintegy mottóként szereplő „Zene szenvedéllyel” határozta meg az atmoszférát. A formátumát többek között maraton jellegű szereplésekkel bizonyító Balázs Jánossal készült interjúban felfigyelhetünk egy lényeglátó félmondatára: „ebben az aspektusban a mennyiségnek minőségnövelő szerepe van”. Ez a „minőségnövelés” érződött a közös produkció egészéből. Keller András rövid bevezetőjében tréfásan felhívta a figyelmet a várható „nagy hangerőre” (célozva az 1812 nyitányra), de érdemes hozzátenni: az intenzív játék, mely az egész programra jellemző volt, egyetlen pillanatra sem vált bántóvá (aligha jutott volna eszébe bárkinek is védekező reflexként befogni a fülét). A pódiumról áradó dinamizmus áthatotta az egész termet, afféle jótékony energiabombaként – és a hallgató azon vehette észre magát, hogy „feltöltődött”, s nemcsak a zenei élménnyel!
Balázs János a tőle megszokott, ugyanakkor a hallgató számára megszokhatatlan virtuozitással kápráztatta el muzsikustársait és közönségét, s hogy ráhangoljon a közeledő „karácsonyi” műsorra, „kis-nagy” ráadással készült: két zenekari művésszel trióban idézték (megtervezett improvizációként) a Kis karácsony, nagy karácsony dallamát. A lelkesedést „lekerekítendő”, szólóban rögtönzött a Csendes éj témára, nem mellőzve az általa (is) kedvelt jazz stílusát. Az Olasz capriccio és a Diótörő táncai folyamán sziporkázva keltették hangzó életre a szerző virtuóz hangszerelését – valóban azt érezhettük, hogy megszólalt a partitúra! A felfokozott tempóban sem éreztünk kapkodást, sietséget – legfeljebb azért nem bántuk volna, ha néha kevésbé gyors, hogy még többet felfoghassunk a virtuóz hangzásból. Ráadásul, a zenekarnak és Keller Andrásnak ennyi jó sem elég – ráadásokkal fokozták a tűzijátékot. Tették ezt a délutáni koncert végén, amikor még várt rájuk ugyanennek az erőpróbának az ismételt realizálása…
Diótörők, azonos helyszínen, különböző program-környezetben. A műsorok után azonos helyszínként a ruhatár, ahol ezúttal még tartott a hallottak hatása. S ha gyakran meg is kérdőjelezzük a zene „varázshatalmát”, a karácsonyváró tapasztalatok azt mutatták, hogy a művek és az előadások képesek kihozni az értékek iránti fogékonyságon túl a „jót” is a hallgatókból.
(December 17. Óbudai Danubia Zenekar, karmester: Hontvári Gábor; december 19. MÁV Szimfonikus Zenekar, karmester: Farkas Rőbert; december 20. Concerto Budapest, km.: Balázs János – zongora, karmester: Keller András. Zeneakadémia)
