A lemez hangképeit hallgatva jobb, ha nem feledkezünk meg Garri Kaszparov szellemes megjegyzéséről: „Ne hidd el sosem, amit hallasz, és annak is csak a felét hidd el, amit látsz”. Egy debütáló lemez esetén nem túlzás ez az óvatosság? Egy cseppet sem.
Iván Csaba
Biztos voltam benne, hogy a koncerteken „bogartos” nyugalommal elemi energiákat elszabadító profikat idéző ifjú szopránszaxofonos debütáló albumán nem fog felesleges kompromisszumokra kacsintgatni. A konceptet rögtön a lemez nyitó „B-A-H-C” című kompozíciójában világossá tette, hiszen ha a C-dúr skála „vége” előtt lejátsszuk az A és H közti „félhangot”, akkor mit kapunk eredményként? Ez a négy hang pedig, amin a szaxofon indításként uniszónóban lépeget, minden rejtvényfejtésben is járatos zeneértőnek egy közkedvelt idézetet hív elő azonnal: „Isten után Bach az első”. Néhány taktussal később a bőgő komótos ellenpontozással lép be, hogy aztán a tenoros Molnár Sándor segítségével már egy mívesen „kanyargó” barokk dallamot halljunk, ami új dimenziót nyer a zongora és dob diszkrét csatlakozásával. A gyönyörűen intonált „Reflection To Goldberg 21” ugyanezt teszi csak fordítva (az arrangement-ban itt a borító tanulsága szerint a testvére Krisztián is közreműködött), elénk teszik a kagylót, aztán felnyitják a héjakat, hogy megpillanthassuk benne a gyöngyöt. 86-ban a bécsi Konzerthausban két zongorán felejthetetlen ízelítőt prezentált ebből a sajátos műfajból a Weather Reportból ismerős osztrák jazzer, Joe Zawinul és a helyi „klasszika filológus” Friedrich Gulda. A „mindkétfajta” muzsikálásban otthonosan mozgó zenészek, Keith Jarrett, Chick Corea, a „kakukktojás” ELP billentyűs Keith Emerson, és manapság Bred Mehldau elég magasra tették a lécet a kortárs kamarajazz-szel próbálkozók számára a két zenei világ szimbiózisának szintézisét prezentálva.
Ráadásul a 21. század elején olyan korszakba csöppentünk, mikor bárki a streaming friss terméséből válogathat, ha endorfinnövelő újdonságra vágyik. Aki nem elégszik meg a rutinnal, a tradicional copy reneszánszával, azoknak készült a King’s Gambit. „Elérkezett az idő, hogy kibontakozzon a zenekar új profilja” nyilatkozta a komponista és zenekarvezető, most a „Donatella” hallgatásakor már egyértelművé teszi, mire gondolt pontosan. A skandináv mitológia a varázserővel rendelkező tárgyak közt a kalapács, a lándzsa és kard mellett nem említi hangszert (a szaxofont még nem is ismerhették), de hallva, hogy a „King’s Gambit” és a „Neighbourhood” esetén a klasszikus zene és a modern jazz esszenciális hangképeiben milyen természetességgel ötvözi a tradíciókat virtuóz post-bopos nyomelemekkel, biztos, hogy az eposzok új kiadásában már szerepelni fog. Az „Impromptu” tétova zongorafelvezetése jól illusztrálja a transzponálás lényegét, miközben pazarul balanszíroznak a komponensek között, még azt is érzékeltetik, hogy a barokk kamarazene és a jazz is játszi könnyedséggel képes használni külső hatásokat. A komponisták rafinált „áttűnésekkel” teremtenek hidakat a „szakadékok” felett. Nem könnyű eldönteni néha, hogy jazzes kamarazenét hallgatunk, mikor egy barokk udvari formáció kadenciaként jazzt interpretál, vagy azt illusztrálják, hogyan szólna egy Bach szerzemény autentikusan jazzcombóra hangszerelve.
A kamarajazz evangéliumában egyébként nevezetes dialógus az a Duke Ellington és Leonard Bersnstein közt zajlott kedélyes párbeszéd, amiben egyetértésre jutottak abban, hogy kompozícióik, a Harlem és Jazz Symphony, meg a Prelude, Fugue & Riffs, a Brass Music és főleg a Dance Suite édestestvérek. A fiatal szaxofonos „vezércsele” ezen az albumon az, hogy úgy adaptálja a zenére Albert Einstein axiómáját – „ha nem tudod egyszerűen elmagyarázni, akkor nem érted eléggé” – hogy megmutatja, a klasszikus zene és a jazz ötvözete könnyed muzsikálássá válik, ha kreatív a komponista, és jó kezekben van a hangszer. Kaszparov mondata nem véletlenül folytatódik úgy, hogy „egy d4-es nyitó lépés után még számtalan lehetőséged adódik, hogy izgalmasan játssz”. Nem ez az album lesz az évvégi szimpátiaszavazások nyertese, de King’s Gambit, amellett, hogy hitelesíti Ellington és Bernstein állítását, egy olyan ritkaságra is képes, ami minden lemezt rögzítő zenész álma. Otthagyjuk a lejátszó mellett a CD-t, pendrive-ot, mert meghallgatva arra csábít minket, hogy dúdoljunk vagy hangszeren rögtönözzünk egy saját szólamot a muzsikusokhoz csatlakozva, sőt esetleg telve önbizalommal komponáljunk egy olyan variánst, ami talán a lemezre is felkerülhetett volna. A King’s Gambit kreatív zenés terápiáját meghallgatva önként csatlakozhatunk a firenzei ős-jazzer Boccaccio mozgalmához: „Jobb, ha megteszed és megbánod, mintha meg sem próbálod”.
(Kalman Olah Jr. Quintet – King’s Gambit. Magyar Zeneműkiadó Kft.)
