Valójában egy szerencsés landolásnak és egy sikeres visszatérésnek köszönhető az 1971-es Play Misty for Me! megszületése. De ha a Le Figarónak igaza van, és Clint Eastwood tényleg egész életében csak a filmezésért, a nőkért és a jazzért rajongott, akkor tekinthetjük első, rendezőként jegyzett filmjét ironikusan egy „szenvedélybeteg” őszinte vallomásának is. De akkor mi köze lehet ehhez Erroll Garnernek? Eredjünk a titkok nyomába.
Iván Csaba
A nevezetes landolás 1954-ben történt, mikor a San Franciscóból érkező járat viharfelhőn áthaladva csapkodó villámok között jókora késéssel érkezett az O’Hare repülőtérre Chicagóba. Nem szőtt terveket egyetlen utas sem az élethosszig tartó tanulása állomásairól, miközben az ablakon át a párafelhőkből előbukkanó szivárványt megpillantotta, nem rajzolgatott békegalamb-graffitit a jegyére, és új dallamok sem jutottak eszükbe – kivéve a szintén a gépen utazó Erroll Garnert. Az általa később spirituális élménynek nevezett eset inspirálta a „Misty” megkomponálására, ami felkerült az év végén megjelenő Contrasts című albumára. A koncerteken úgy interpretálta, hogy néhány a vihart idéző kósza akkord után a túlélés eufóriájának hálaadó imájává transzponálta. Az instrumentális változathoz eléggé rendhagyó módon készült később szöveg. A zongorista, Herb Mesick, mivel imádta a dalt, hatásos „lélektani hadviselésként” minden alkalommal lejátszotta a kezdő akkordokat, mikor a már néhány filmzene erejéig Hollywooddal kacérkodó szövegíró, Johnny Burke belépett a stúdióba. Aki, végül megelégelte a „zaklatást”, elkérte a kottát, és két óra múlva visszajött a szöveggel. Ha valaki arra kíváncsi, mi marad belőle a „soul-talanítás” után, az saját felelősségére tehet egy próbát Johnny Mathis 1959-es Heavenly című albumán található country változattal a streaming birodalomban, de legyen óvatos. A Garnerhez méltó instrumentális interpretálásért inkább Dexter Gordon konzseniális verzióját érdemes meghallgatni, aki pedig a standard szöveggel interpretált változatára kíváncsi, forduljon nyugodtan Sarah Vaughan-hoz és Dianne Reeves-hez, akik jól ismerik a régi bölcsességet, ha feldolgozol egy dalt, legyen jobb, mint az eredeti. Az nem példa nélküli eset a filmtörténetben, hogy egy musicalbe írt betétdal dramaturgiai szerephez jutva sztenderddé válik, mint az „As Time Goes By” a Casablancában, de hogy eleve egy kompozícióra írjanak meg egy scriptet a cím – és főszerepet felkínálva – az igazi ritkaság. Márpedig Eastwood mozijában a filmen vándormotívumként végig vonuló „Misty”-vel pont ez történt.
Itáliában hagyta Sergio Leone „amerikai westernjeit” Clint Eastwood, mint biográfiájában olvasható, és az említett visszatérés mellett döntött. Jó is volt, meg rossz is, sőt még csúf is, mikor és végleg Hollywoodba költözött, és ez kellett ahhoz, hogy évtizedekig ő legyen a hallgatag és magányos keményfiú, az öntörvényű hős prototípusa szelíden pszichopata árnyalattal. A Malpaso Company-t 1967-ben a legenda szerint azután alapította, hogy egyszer a picturedome egyik teljhatalmú cézárja parancsa ellenére sem volt hajlandó újraforgatni egy jelenetet, ami szerinte rendben volt. Mikor a producer megpróbálkozott az itt az történik, amit én akarok formulával, a színész kisétált a filmgyárból. Örökre. A Malpaso egyébként félrelépést jelent, sokan az életmódjára utaló ironikus célzásnak vélték, de valószínűbb, hogy a cégbeli társa és pénzügyi tanácsadója, Irving Leonard volt a keresztapa, aki ezzel a szóval foglalta össze karcos véleményét barátja a spagettiwesternekben vállalt szerepeiről. A kényszeres kategorizálók egyébként első közös mozijukat a pszichothrillerek közé sorolták, bár alapmotívumait tekintve inkább a nálunk kevésbé ismert Joan Crawforddal készített noir klasszikus, a ’47-es Megszállott (Possessed) kaliforniai miliőbe átültetett remake-je ez. Ami az eredetiben a klasszikus muzsika, az a direktor teremtette zenés neo-noirban a jazz. Eastwood meggyőződése, hogy Amerika „népzenéjének” honfitársai életében közvetlenül a víz és a levegő mellett a nélkülözhetetlen őselemek között a helye. Másként szól keleten és nyugaton, egy szálloda lobbyjában és az éttermében, egy partyn vagy a parti bárban, a vakációra tartó kocsiban és egy piknikkel egybekötött fesztiválon, de ezt hallgatja örökké minden boldog és boldogtalan, utóbbiak nyilván azért, hogy az előbbiek közé tartozhassanak végre.
Végig jazz szól a filmben, hiszen Dave Garver (Clint Eastwood) a kaliforniai KRML rádió Carmel-by-the-Sea-i stúdiójában szórakoztatja öt órás műsorával a hallgatókat személyes kommentjeivel és néha Poe-versekkel színesítve a zenefolyamot. Nem fog gyanút, mikor egy asszony rendszeresen felhívja, és búgó altján csak ennyit kér: Play Misty for Me! Elvégre Kalifornia az egy főre eső csodabogarak számában verhetetlen, nála pedig egy dekoratív nővel töltött éjszaka nem tartozik a feltétlenül meggyónandó bűnök közé. Még az sem tűnik fel neki, mikor a műsorában emlegetett kedvenc bárjában megismerkednek, de idővel összeáll a kép, a hívások, a véletlen találkozás és az egyéjszakás kaland is Evelyn stratégiájának a része volt. Szabályosan és tervszerűen „levadászta” a jóvágású rádióst egy személyiségében szétcsúszott rutinos pszichopata. Akitől cseppet sem könnyű megszabadulni… de ne essünk a spoilerezés bűnébe, ne rontsuk el a szórakozását annak, aki kedvet kapott a film megnézésére, a sztori folytatása helyett koncentráljunk a film jazzvonatkozásaira. A szakításokban rutinos Dave a kevesebb néha több igazságát követve megpróbál újra összejönni az ex barátnőjével, Tobie Williams-szel. A tengerparton romantikus naplementékben tett séták után a koreográfia következő fontos dramaturgiai pontja a Monterey Jazz Fesztivál meglátogatása. Akkoriban a filmipar épp felfedezte a fiatal zenekedvelő közönséget, a 66-os Antonioni klasszikusban, a Nagyításban is van egy hosszú jelenet, mikor a főszereplő fotós betéved egy klubba a Sohóban, ahol Jimmy Page és Jeff Beck gitározik egy Yardbirds-koncerten (itt látható az emblematikus jelenet, mikor a bent komoly közelharc árán szerzett relikviát, egy törött gitárdarabot a járdára dobja, mert kint már értéktelen vacak). De Godard is 1968-ban jó másfél órás dokufilmet forgatott Sympathy for the Devil címmel a Stones lemezfelvételéről. Eastwoodnál természetesen a jazz a főszereplő, elviszi a nézőt egy Woodstockot idéző békebeli jazzpiknikre Kaliforniában. Hosszú sétákat teszünk a szereplők mögött haladva, azt az illúziót keltve, mintha a tömegből rögzítette volna valaki kézikamerával – megelőlegezve kicsit a CGI-vel beköszöntő új filmnyelvi világot. A történet dramaturgiája aligha indokolja a délelőtti hangmintákat a táncoló közönséggel, de Eastwood hazardírozik, mert tudja, hogy a közönség el fogja nézni neki, a producernél meg, mint tudjuk, protekciója van. Vele kalandozhatunk hát Monterrey-ben belehallgatva Roberta Flack The First Time Ever I Saw Your Face-ébe, láthatjuk Johnny Otis produkciója részletét, hallhatjuk Joe Zawinul fúziós Preacherét, nem is beszélve a pazarul fújó Cannonball Adderley-ről. Az 5 percig tartó – a feszes filmes dramaturgia minden alapszabályát felrúgó – hosszú snittekben az akkori meanstream jazz képes- és hangoskönyvét lapozza végig.
Az idő Eastwoodot igazolta, a filmet nézhetjük úgy is, mint érdekes kordokumentumot, jól járunk akkor is, ha grátisz csak azt tanuljuk meg belőle, hogy nem lesz feltétlenül jó vége, ha minden kívánságát teljesíteni próbáljuk valakinek. Egy jazzkedvelő persze megpróbálkozhat a „Misty” összes titkát feltáró analízissel is, de jelzem, az még soha senkinek nem sikerült.
(Play Misty for Me, The Malpaso Company, 1971. Kiemelt képünkön: Clint Eastwood a zongoránál, forrás: The Clint Eastwood Archive)
