Az 1956 óta Salzburg fesztiváljainak rangos kínálatát gazdagító Mozartwoche hét évtizede sulykolja a zenekedvelők memóriájába Mozart születésnapját: január 27. Idén „hozzátanulhattunk” egy további dátumot: a svájci-francia Emmanuel Pahud fuvolaművészét. Az interneten közzétett életrajzok tanósága szerint 1970-ben éppen Mozart születésnapján született – idén január 28-án lépett fel a Mozartwoche keretében a Mozarteum Nagytermében, majd a matinét követően személyes légkörben, művészbeszélgetésen találkozhatott vele rajongótábora a Wiener Saal-ban. Az időben érkezők körében futótűzként terjedt a hír: születésnapját ünnepli a művész, köszöntsük rögtönzött kórusként. A Mozartwoche intendánsával, Rolando Villazónnal (aki a Nemzetközi Mozarteum Alapítvány művészeti igazgatója, s ezt a tisztségét éppen idén hosszabbították meg 2031-ig) érkezett, és szinte magától értetődően fogadta a Happy Birthday lelkes hangjait. Otthonosan érezte magát ebben a közegben csakúgy, mint előtte a pódiumon, zongorista-partnere, Éric le Sage társaságában.
Fittler Katalin / Salzburg
Emmanuel Pahud 2000 óta rendszeresen visszatérő vendége a Mozartwochénak, ahol rendre újabb rajongókat toboroz hangszerének. A hangszernek, szinte függetlenül stílustól, szerzőtől, műfajtól. Pahud-nak egyszerűen „mindent elhiszünk”. Akár azt is, hogy mindazt, amit játszik, eleve fuvolára álmodta meg a zeneszerző, mert előadásában minden „otthonos” a fuvolán. Ezúttal Mozart négy zongora-hegedű szonátája (KV 378, 379, 304, 296), továbbá kétszer Három románc szerepelt műsorán – az egyik Clara Schumann ciklusa (op. 22, eredetileg hegedűre és zongorára), a másik Robert Schumanné (op. 94, eredetileg oboára és zongorára). Valamennyi átirat a fuvolaművész repertoárbővítő szándékának gyümölcse.
Pahud a szó legnemesebb értelmében „mindenevő” muzsikus – éspedig fantasztikus étvággyal. Azóta sem vált meg a zenekari környezettől, amióta szólistaként és kamaramuzsikusként rendszeresen koncertezik – ráadásul imponálóan gyarapodó diszkográfia létrehozása mellett. Amikor legfiatalabb muzsikusként Claudio Abbado meghívására a Berlini Filharmonikusok első szólófuvolása lett, mindössze 22 éves volt. Amikor nekiszegezték a kérdést, hogy szólistaként miért folytatja zenekari muzsikusi pályáját, gondolkodás nélkül válaszolta, hogy azért, mert „érdekli”. A mindenre kiterjedő érdeklődés vélhetőleg hozzájárul ahhoz, hogy energiaforrása kimeríthetetlennek tűnik – szívesen játszik jazzt is, és évente felkérésekkel gazdagítja hangszere irodalmát, nemritkán értékes kortárs művek születésénél bábáskodva.
Akinek játékát korábban felvételekről ismerte, meglepve tapasztalhatja: „élőben” ugyanaz a perfekció jellemzi – de talán ilyenkor döbben rá arra, hogy a felvételeken is ugyanaz a zenélőkedv „jött át”, amely a pódiumról a nézőtérre sugárzik. Ez az, amit nem lehet tanítani, amit nem lehet tanulni: a muzsikus őszinte-személyes megnyilatkozása ez! És az is személyiségfüggő, hogy mennyire intenzív a zeneszeretet (ami a mindenkori műsorszámok tolmácsolásakor mutatkozik meg): nehéz lenne eldönteni, mi értékesebb, az intenzív jelenlét a sokadszor megszólaltatott daraboknál, vagy pedig az az élmény-megosztó hozzáállás, amellyel partnerré avatja a hallgatót, minden tételnél kimondatlanul is rákérdezve, „ugye, milyen szép?”. És a kimondatlan kérdésre mindig egyetlen válasz érkezhet, ami egyúttal megerősíti a hallgatót az élőzene-hallgatás semmivel sem pótolható élményében. Pahud esetében ez a meggyőződés úgy módosulhat, hogy aki ilyen élmény részese lehetett, a felvételek hallgatásakor annak a vágyának ad hangot: „bárcsak élőben is hallhatnám”.
A hangverseny után, a beszélgetés hallgatójaként, megerősödik a meggyőződés: a tényleges hangszertudás csupán egy (igaz, elengedhetetlenül fontos) összetevője az előadóművészetnek. Hasonlóképp fontos az a meggyőződésből fakadó zeneszeretet, amely nem engedi érvényesülni a rutin gyakori kísérőjelenségét, a belefáradást, a fásultságot. Nem véletlen, hogy aligha lehetne megtippelni Pahud korát – remélhetőleg még sokáig fogja őrizni ezt a „kortalanságot”. A turnézó fuvolaművész már korábban többször eljutott Budapest hangversenytermeibe is – így koncertélményem megosztásával sokakban felelevenedhet az emlék, s remélhetőleg még többeket inspirálok arra, hogy ezt a felvételeken is átsütő zeneszeretetet „ellenőrizzék”, a művész diszkográfiájának minél alaposabb megismerésével.
Képünkön Éric le Sage zongoraművész és Emmanuel Pahud fuvolaművész a salzburgi születésnapi koncerten. Fotó: Wolfgang Lienbacher
