Ritka eseménye a tudományos és/vagy kulturális életnek, hogy nemzetközileg elismert képviselőjét 100. születésnapján köszönthesse. Ilyen különleges dátum volt 2026. február 19-e, amikor Kurtág György töltötte be 100. évét. A nemzetközi figyelem fókuszába került Budapest, és azon belül is a BMC (Budapest Music Center), amelynek vendéglakása ad otthont a zeneszerzőnek, s amely intézmény igazgatója, Gőz László harsonaművész fantasztikus kéthetes fesztivált szervezett. Itt nyílt a legtágabb perspektíva a Kurtág (eddigi) életművével való találkozásra. Mert a zeneszerző a második század elején is aktív, mind alkotóként, mind pedagógusként. Uralja saját „birodalmát”, amelynek építőkövei között a zenén kívül az irodalom és megannyi társművészet megtalálható.
Fittler Katalin
A február 15-től február 28-ig tartó Kurtág100 Fesztivál élmények és tanulságok koncentrátumát kínálta. A jóelőre megjelent műsorfüzet hatásos figyelemfelkeltőnek bizonyult: már a rendezvénysorozat kezdetén a házigazda, Fazekas Gergely zenetörténész arra hívhatta fel a figyelmet, hogy még két hangversenyre vannak még, kis számban, jegyek. És valóban, a koncertek legtöbbje teltházzal zajlott. A kétnyelvű programfüzet több műfajú 19 kínálatának több helyszín adott otthont – a legtöbbnek a BMC (koncertterme, és könyvtára), a születésnapi koncertre, és a következő napon a szerző második operájának ősbemutatójára a Müpában került sor, csakúgy, mint a Kurtág töredékek című film bemutatójára. 19-én délután az ELTE HTK Zenetudományi Intézetében volt a Jelek, játékok, üzenetek című kiállítás megnyitója. Két programnak adott helyszínt a Magyar Zene Háza és a Zeneakadémia is, ahol a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának estjét hallhattuk, és a sorozat emlékezetes zárókoncertjét.
A szép kivitelezésű, gondosan szerkesztett, informatív műsorfüzet áttekintést adott az országszerte rendezett további Kurtág művészete előtt tisztelgő programokról. Nyilvánvaló: „mindenki” ki akarta venni részét az ünneplésből, lehetőségeihez képest csatlakozva a köszöntőkhöz. A messziről jött idegen olyan képet vihetett volna magával, hogy a magyar főváros a kortárs zene fellegvára – s ebben a két hétben valóban így is volt. Más kérdés, hogy a statisztikák kevésbé euforikus állapotról számolnának be, meglepő adatokat találnánk arra, hogy egy-egy jelentős kompozíció hány év után szólalt meg ismét. De ne árnyékoljuk az öröm hangulatát földhözragadt tényekkel – regisztráljuk inkább azt, hogy ebben a két hétben „mindenki” a magáénak érezhette Kurtág művészetét.
Magam nyolc koncert hallgatójaként, a filmpremier, továbbá a kétnapos zenetudományi konferencia és a kiállításmegnyitó résztvevőjeként boldogan töltekeztem élményekkel, amelyek emlékek sokaságát hívták elő a múltból (kamarazene-órák, hospitálások, próbák, koncertek). Otthonos volt ez a világ, az általam ismert művek újrahallgatása (többnyire más előadókkal) felvillanyozó élmény, az első találkozások esetében akár „új” neveket is megtanulhattunk, minimális hálaként az élménytadó interpretációkért.
Különleges seregszemle a közreműködők listája: hazai és külföldi művészek, köztük több világhíresség – közös nevezőként az érték tiszteletével, felelősségteljes odaadással. Valamennyiükön nemcsak érződött, de úgy tűnt, valójában természetes számukra, hogy minden hangért felelősséget kell vállalni. És ezt tették, korántsem kényszerből, hanem meggyőződésből, aminem természetesen nagy része lehet azoknak a próbafolyamatoknak, amelyek során nemcsak a műveket tehették magukévá, hanem a kurtági alapállást is a zenéhez. Ami az ő esetében egyaránt vonatkozik a saját kompozíciókra és a zenetörténet korábbi remekeire.
A fesztivál több koncertje Kurtág szerzői est volt, de a programban rendre feltűntek azok a szerzők, akik megkülönböztetett hatással voltak/vannak Kurtágra (Ligeti, Bartók, Bach, Beethoven, Schumann, stb.). Ily módon megtapasztalhattuk a Kurtág-univerzumnak a Zenei Univerzumba való ágyazottságát, amely mintegy továbbírja az egyetemes zeneirodalmat… A rendszeres hangversenylátogató is azzal szembesülhetett, hogy milyen töredékesek nemcsak zenei ismeretei, hanem tájékozottsága az előadóművészet területén is (és akkor még nem is szóltunk a csatlakozó művészetekről, amelyek szöveg, avagy utalások formájában kerülnek elő…). Az élmények intenzitása eufóriás örömmé válhat – és inspiráló forrássá, hogy minél alaposabban feltérképezzük az alkotó- és előadóművészet megismerhetetlenül gazdag világát.
Gottes Zeit ist die allerbeste Zeit – hirdeti J. S. Bach kantátája (BWV 106, Actus tragicus). Nyitótételéből Kurtág egyik ikonikus négykezes-átirata is ezt hirdeti. Parafrazeálva a címet, a két hét tapasztalatát így sűríthetném egyetlen mondatba: Kurtág’s Zeit ist die allerbeste Zeit. Legyen is még, sokáig!
