Vásáry Tamás (1933-2026) ugyan itthagyta a földi létet, de mindannyiunkban, akik ismerték, szerették Őt, soha nem múló emlékeket és nyomokat hagyott. Zongorajátéka, karmesteri produkciói mellett színes egyénisége arra is hivatva volt, hogy a zenéről és életéről beszéljen, és nagy mestere, Kodály Zoltán nyomában páratlan intenzitással terjessze a klasszikus zene és a klasszikus művészetek szeretetét. Hála a kép-és hangrögzítésnek, a könyvkiadásnak – Vásáry hatalmas és sok irányban kiterjedt munkássága szinte teljességgel dokumentálva van, a jövő nemzedékek számára is elérhető lesz. Rá emlékezve most hadd idézzünk fel egy rendkívül ritka alkalmat: itt egészségéről és mecénási tevékenységéről is beszélt. 2015-ben egy deklaráltan jótékonysági zenei sorozat indult a Szent János kórház Gasztroenterológiai Osztályának Alapítványa javára, melyhez Vásáry kötődött és támogatni kívánt, ezért főszerepet vállalt a műsorsorozatban, alkalmanként változó neves művészek meghívásával. Ez hat alkalommal a Zeneakadémia Nagytermében, illetve egyszer a Magyar Tudományos Akadémián zajlott. Vendégei között volt mások mellett Frankl Péter, Törőcsik Mari, Makk Károly, Marton Éva, Eszenyi Enikő, Szakcsi Lakatos Béla és az általa is patronált hegedűs csodagyerek, Gertler Teo. Azok a szerencsések, akik ezeken az estéken részt vehettek, örökre szóló élményeket vihettek magukkal, akárcsak Vásáry más koncertjeiről, a Zenén túl vagy Jakobi László beszélgetős műsorairól. Mecénási tevékenységét mindig szemérmesen említette, pedig működött egy róla elnevezett alapítvány is, amely hátrányos helyzetű fiatalokat támogatott. Ezzel beteljesítette bálványa, „zenei édesanyja”, Fischer Annie zongoraművész végakaratát is. Arról, hogy a számára oly kedves egészségügyi intézményt is kiemelten támogatta, és hogy egészségi állapotához való viszonya milyen volt, egyedül ebben a Niczky Emőkével folytatott beszélgetésben nyilatkozott. Vásáry Tamás búcsúztatása március 11-én 15 órakor lesz a Fiumei Úti Sírkertben, a Református Egyház szertartása szerint.
Tűtündérek és billentyűk (2015)
Csodálatos zongorajátéka, feledhetetlen dirigálásai helyett
készülő könyvét említi a legtöbbnek, amit az embereknek
adhat. Eddig háromezer oldallal készült el, s még ezerrel
szeretné bővíteni az Üzenetet, ha – mint tréfásan mondja – a
Szent János Kórház segítségével lesz rá ideje. Vásáry Tamás
világhírű zongoraművésszel, karmesterrel, íróval
beszélgettünk.
– Érezhető az önből áramló energia. Hogyan őrzi a
fiatalságát?
– Ennek genetikai oka is van, szüleim még idős korukban is
nagyon fiatalosak voltak. Emellett 1958 óta rendszeresen
jógázom és sokat sétálok, mert séta közben tanulok.
Egész életemben próbáltam olyan helyen lakni, ahol
közel lehetek a természethez, s ez egy kivétellel sikerült
1. Kezdetben Debrecenben, aztán 1945-ben a pesti
Szent István parkban éltem. Öt év esett ki a Kresz Géza
utcában, de Svájcban már az egyik leggyönyörűbb
helyen, egy hegyoldalban lakhattam, Lausanne mellett.
Később az ugyancsak svájci Locarnóba költöztem, ahol
ismét egy hegyoldali lakás volt az enyém. Jelenleg a
Gellérthegy tövében élek, s naponta legalább egyszer
felmegyek a Citadellára. Van egy londoni lakásom is a
Hyde Park közelében. A természet nekem mindig fontos
volt, a mondással ellentétben én nem szeretem a
természetet, hanem benne kell élnem.
– Egyik nyilatkozatában azt mondta, az embernek
kapcsolatban kell lennie a szellemvilággal. Mit gondol,
mennyi spiritualitás maradt a tudományban?
– Hogy ki, miben hisz, az független az intellektualitástól.
Egy tudományos kongresszuson is tapasztaltam ezt a
sokféleséget. Minden előadónál magas volt az
intellektuális szint, hiszen neves tudósok gyűltek össze,
miközben az egyik bigott katolikus volt, a másik ortodox
zsidó, a harmadik taoista, a negyedik materialista és így
tovább. Ahányan voltak, annyiféle módon kapcsolódtak
a felsőbb világhoz. Egyik okosabb volt, mint a másik, s
akkor jöttem rá a lényegre: az a fontos, hogy az ember
valamelyik hitben jól érezze magát. Fjodor Kapra
matematikus például azt mondja, hogy Síva tánca
voltaképpen leírható matematikai képlettel, vagyis ő egy
hindu istenség mozgásában egzakt mintázatot fedezett
fel. A már öreg Jung azt vallotta, hogy fiatalkorában hitt
Istenben, s mire megöregedett, már nem hitte, hanem
tudta Istent. Évekkel ezelőtt Hankiss Elemértől kaptam egy felkérést,
hogy készülő könyve számára írjak egy fejezetet, mely az
élet értelméről szól. Nem vagyok filozofikus természet,
inkább pragmatikusank tartom magam. Annak alapján
képzelem a mindenséget, amit itt tapasztalok a földön. A
nagy ősi misztikusnak, Hermész Triszmegisztosznak van
igaza, aki szerint a makro- és a mikrokozmosz egyazon
rendező elv szerint működik. Ami fent van, az van lent is
és fordítva. Azonos a logika.
– Ha a világról alkotott nézeteket két, egymással ellentétes
csoportba sorolnánk be, hol lenne köztük a törésvonal?
– A lényegi különbség ott van, hogy az egyik azt mondja,
minden a véletlenek sorozatának műve, volt idő és tér,
hogy minden létrejöjjön. De kérdem én: ha egy
„szobába” beteszem egy zongora minden kellékét, és
elegendő ideig rázogatom a szobát, a sok alkotóelem
végül összeállhat-e zongorává? Szerintem nem. Abban
hiszek, hogy létezik egy gondolat előtti valami, amelyből
minden származik. A kabbala az élet fájával példázza
ugyanazt, amit a kvantumfizikai tények is mutatnak. A
mindenség tehát az említett valaminek a megannyi
megnyilvánulása, az érzékelhető elemek a kezdetben
még meg nem nyilvánult mindenség számtalan
kivetülései, amelyekkel önmagát akarja megismerni.
Például ott a férfi és női petesejt. Még csaknem semmi,
szinte láthatatlan, mégis benne van minden. Vagyis
egyszerre van jelen a semmit tudás és a mindent tudás,
bár ezt valóban nehéz felfogni.
– Mi tehát az élet célja?
– A végső, tökéletes, örök boldogság. Ehhez szükség van a
rosszra, mert a jó esszenciának szüksége van a nem-
esszenciára, hogy megtapasztalja önmagát. Ha soha nem
voltál beteg, nem fogod tudni, mi az egészség.
A jó és a rossz együtt létezik, ahogy Hitler és Teréz anya,
Szent Ferenc és a legaljasabb bűnöző is.
– Vajon az embernek van-e eredendő tudása a jó és a
rossz közötti különbségről?
– Inkább az entrópia és antientrópia, a rendezetlenség és a
felépülés jelenségében gondolkodom. Hogyan növekszik
egy növény a gravitáció ellenében? Hát nem csoda, hogy
megjelenik az élet az entrópia ellenében? A válasz ott
van a Mindenben. Ha például egy ember orvoshoz fordul
valamilyen látható tünettel, akkor a jó doktor egy sor
kérdést tesz fel neki, amíg végül el nem jut a baj
gyökeréig, mert ott a válasz, a megnyilvánult jelenség fő
oka. S ha megtalálja azt, akkor tudja igazán jól kezelni a
beteget.
– Hogy jön ehhez a zene?
– Minden ehhez jön, nem csak a zene. A kettősség
világában élünk. Azt mondják, az agyunknak csak kis
részét használjuk. De az csupán a racionális része. Mert
mi a helyzet, ha Mozartot hallgatsz? Nem tudod
megmagyarázni, hogy mit érzel! A racionális kis részre
nagy szükség van, mert társadalomban élünk, így
megegyezés és kommunikáció nélkül nem tudunk
működni. A tudomány is a racionális részt használja, és
csak azt fogadja el, ami megismételhető. Egy zenei
előadás viszont mindig más, hiába játszom ugyanazt a
darabot. Az élet megfoghatatlan valami, mert
ellentétekből áll. Volt egy álmom tizenkét éves
koromban. Az álomban benne volt az egész jövőm. Nem
a történések, hanem a pszichodrámám. Ezt a racionális
agyammal nem tudom követni, mégis meghatározó a
jelentősége.
– Ezek alapján mi a zene és a muzsikus jelentősége?
– Az emberek halhatatlan részéhez szólunk az anyagiatlan
világ formanyelvén, s ezáltal a hallgató a magas régióba
kerülhet, mert igazán csak a felső síkon értheti meg
önmagát. Miként a férfi és a nő sem érti igazán egymást
anyagi síkon, csak a felsőbb dimenziókban, ezért egy
művésznek mindkettőnek kell lennie. Fischer Annie igazi
nő volt, de a zongorajátéka során férfi is. Az ember
három síkon létezik, s ezek közül a mentális rész a
legbutább. A zene segít fellendülni a szellemi síkra, kulcs
a halhatatlanság átéléséhez, amire kicsiny halandó
részünknek nagy szüksége van. Egy olyan koncert, amely
nem visz át egy másik dimenzióba, az nem művészet. A
zene nálam ott kezdődik, amikor a hallgatóságnak segít
elfelejteni a halandó mivoltát. Az anyagi világban persze
minden és mindenki meghal, de a lélek megy tovább, s
ennek átélését segíti a művészet. Sok mindent leírok
majd a könyvemben, amellyel szerintem a legtöbbet
adhatom majd az embereknek. Még hiányzik ezer oldal.
– Ősszel a Szent János Kórházat segíti egy koncerttel. Miért
éppen ezt az intézményt?
– Egy kórházban már nem emlékszünk a halhatatlanságra,
csak ha túléljük a beavatkozást. Ezt persze viccből
mondtam. A Szent János Kórházzal az orvoslás és a zene
révén kerültem kapcsolatba. Tudott dolog, hogy az
orvosok között mindig is voltak jó amatőr zenészek. Ez
Olaszország kivételével mindenütt igaz, mert ott
általában az ügyvédek zenélnek. Az amatőrizmus szót
pozitív értelemben használom, egy igazi profi ugyanis a
szívében amatőr marad, nem gépiesedik el. A hivatásos
zenészek egy része sajnos már nem igazán szereti a
zenét, rutinból játszik, munkának tartja és unja. A
frissességet és a zeneszeretetet igazán egy amatőr képes
átélni, mert nem abból él meg. Az amatőrök szentek.
Szóval hosszú ideje minden évben eljárok orvosi
kontrollokra, mert óvom az egészségemet. Több mint tíz
évvel ezelőtt szóltak, hogy a Szent János Kórházban
dolgozik egy orvos, akihez elmehetnék, mert ráadásul szépen zenél is, Dr. Székely György, gasztroenterológus főorvos. Megismerkedtem vele, s kiderült, hogy egy vonósnégyesben is játszik. Minden
évben meghívnak egy profit is, hogy játsszon velük (a Semmelweis vonósnégyessel szerk.) így én is kaptam felkérést, amely azóta tényleg a legnagyobb örömömre rendszeres lett. Persze a kontrollra is sor került, és ott ért csak az igazi meglepetés. A vérvételtől gyerekkorom óta fóbiám van, az ájulás környékez a gondolattól, hogy az erembe tűt szúrjanak, a katonai sorozáson is
elvágódtam. Itt is tartottam a karom, s már néztem az
ágyat, hová fognak majd Gyuriék lefektetni.
Emlékszem, Csapó Edith főnővér vette a vért, és nem
éreztem semmit. El is neveztem őt Tűtündérnek, azóta
így hívom. Az osztályon több nővér is megkapta a nevet,
vagyis egész tűtündérkör alakult. Akármikor megyek a
„Jánosba”, mindig elsőrendű kezelést, professzionális
hozzáállást és emberséget kapok. Kötelességemnek
érzem, hogy a magam módján visszaadjak valamit, ezért
most is és a jövőben mindig állok a kiváló kórház
rendelkezésére, és kívánom, hogy mindent megkapjanak, amire
szükségünk van.
2015. Orvosok Lapja – Niczky Emőke interjúja
