Vásáry Tamás (1933-2026) ugyan itthagyta a földi létet, de mindannyiunkban, akik ismerték, szerették Őt, soha nem múló emlékeket és nyomokat hagyott. Zongorajátéka, karmesteri produkciói mellett színes egyénisége arra is hivatva volt, hogy a zenéről és életéről beszéljen, és nagy mestere, Kodály Zoltán nyomában páratlan intenzitással terjessze a klasszikus zene és a klasszikus művészetek szeretetét. Hála a kép-és hangrögzítésnek, a könyvkiadásnak – Vásáry hatalmas és sok irányban kiterjedt munkássága szinte teljességgel dokumentálva van, a jövő nemzedékek számára is elérhető lesz. Rá emlékezve most hadd idézzünk fel egy rendkívül ritka alkalmat: itt egészségéről és mecénási tevékenységéről is beszélt. 2015-ben egy deklaráltan jótékonysági zenei sorozat indult a Szent János kórház Gasztroenterológiai Osztályának Alapítványa javára, melyhez Vásáry kötődött és támogatni kívánt, ezért főszerepet vállalt a műsorsorozatban, alkalmanként változó neves művészek meghívásával. Ez hat alkalommal a Zeneakadémia Nagytermében, illetve egyszer a Magyar Tudományos Akadémián zajlott. Vendégei között volt mások mellett Frankl Péter, Törőcsik Mari, Makk Károly, Marton Éva, Eszenyi Enikő, Szakcsi Lakatos Béla és az általa is patronált hegedűs csodagyerek, Gertler Teo. Azok a szerencsések, akik ezeken az estéken részt vehettek, örökre szóló élményeket vihettek magukkal, akárcsak Vásáry más koncertjeiről, a Zenén túl vagy Jakobi László beszélgetős műsorairól. Mecénási tevékenységét mindig szemérmesen említette, pedig működött egy róla elnevezett alapítvány is, amely hátrányos helyzetű fiatalokat támogatott. Ezzel beteljesítette bálványa, „zenei édesanyja”, Fischer Annie zongoraművész végakaratát is. Arról, hogy a számára oly kedves egészségügyi intézményt is kiemelten támogatta, és hogy egészségi állapotához való viszonya milyen volt, egyedül ebben a Niczky Emőkével folytatott beszélgetésben nyilatkozott. Vásáry Tamás búcsúztatása március 11-én 15 órakor lesz a Fiumei Úti Sírkertben, a Református Egyház szertartása szerint.
Tűtündérek és billentyűk (2015)
Csodálatos zongorajátéka, feledhetetlen dirigálásai helyett készülő könyvét említi a legtöbbnek, amit az embereknek adhat. Eddig háromezer oldallal készült el, s még ezerrel szeretné bővíteni az Üzenetet, ha – mint tréfásan mondja – a Szent János Kórház segítségével lesz rá ideje. Vásáry Tamás világhírű zongoraművésszel, karmesterrel, íróval beszélgettünk.
– Érezhető az önből áramló energia. Hogyan őrzi a fiatalságát?
– Ennek genetikai oka is van, szüleim még idős korukban is nagyon fiatalosak voltak. Emellett 1958 óta rendszeresen jógázom és sokat sétálok, mert séta közben tanulok. Egész életemben próbáltam olyan helyen lakni, ahol közel lehetek a természethez, s ez egy kivétellel sikerült. Kezdetben Debrecenben, aztán 1945-ben a pesti Szent István parkban éltem. Öt év esett ki a Kresz Géza utcában, de Svájcban már az egyik leggyönyörűbb helyen, egy hegyoldalban lakhattam, Lausanne mellett. Később az ugyancsak svájci Locarnóba költöztem, ahol ismét egy hegyoldali lakás volt az enyém. Jelenleg a Gellérthegy tövében élek, s naponta legalább egyszer felmegyek a Citadellára. Van egy londoni lakásom is a Hyde Park közelében. A természet nekem mindig fontos volt, a mondással ellentétben én nem szeretem a természetet, hanem benne kell élnem.
– Egyik nyilatkozatában azt mondta, az embernek kapcsolatban kell lennie a szellemvilággal. Mit gondol, mennyi spiritualitás maradt a tudományban?
– Hogy ki miben hisz, az független az intellektualitástól. Egy tudományos kongresszuson is tapasztaltam ezt a sokféleséget. Minden előadónál magas volt az intellektuális szint, hiszen neves tudósok gyűltek össze, miközben az egyik bigott katolikus volt, a másik ortodox zsidó, a harmadik taoista, a negyedik materialista és így tovább. Ahányan voltak, annyiféle módon kapcsolódtak a felsőbb világhoz. Egyik okosabb volt, mint a másik, s akkor jöttem rá a lényegre: az a fontos, hogy az ember valamelyik hitben jól érezze magát. Fjodor Kapra matematikus például azt mondja, hogy Síva tánca voltaképpen leírható matematikai képlettel, vagyis ő egy hindu istenség mozgásában egzakt mintázatot fedezett fel. A már öreg Jung azt vallotta, hogy fiatalkorában hitt Istenben, s mire megöregedett, már nem hitte, hanem tudta Istent. Évekkel ezelőtt Hankiss Elemértől kaptam egy felkérést, hogy készülő könyve számára írjak egy fejezetet, mely az élet értelméről szól. Nem vagyok filozofikus természet, inkább pragmatikusank tartom magam. Annak alapján képzelem a mindenséget, amit itt tapasztalok a földön. A nagy ősi misztikusnak, Hermész Triszmegisztosznak van igaza, aki szerint a makro- és a mikrokozmosz egyazon rendező elv szerint működik. Ami fent van, az van lent is és fordítva. Azonos a logika.
– Ha a világról alkotott nézeteket két, egymással ellentétes csoportba sorolnánk be, hol lenne köztük a törésvonal?
– A lényegi különbség ott van, hogy az egyik azt mondja, minden a véletlenek sorozatának műve, volt idő és tér, hogy minden létrejöjjön. De kérdem én: ha egy „szobába” beteszem egy zongora minden kellékét, és elegendő ideig rázogatom a szobát, a sok alkotóelem végül összeállhat-e zongorává? Szerintem nem. Abban hiszek, hogy létezik egy gondolat előtti valami, amelyből minden származik. A kabbala az élet fájával példázza ugyanazt, amit a kvantumfizikai tények is mutatnak. A mindenség tehát az említett valaminek a megannyi megnyilvánulása, az érzékelhető elemek a kezdetben még meg nem nyilvánult mindenség számtalan kivetülései, amelyekkel önmagát akarja megismerni. Például ott a férfi és női petesejt. Még csaknem semmi, szinte láthatatlan, mégis benne van minden. Vagyis egyszerre van jelen a semmit tudás és a mindent tudás, bár ezt valóban nehéz felfogni.
– Mi tehát az élet célja?
– A végső, tökéletes, örök boldogság. Ehhez szükség van a rosszra, mert a jó esszenciának szüksége van a nem-esszenciára, hogy megtapasztalja önmagát. Ha soha nem voltál beteg, nem fogod tudni, mi az egészség. A jó és a rossz együtt létezik, ahogy Hitler és Teréz anya, Szent Ferenc és a legaljasabb bűnöző is.
– Vajon az embernek van-e eredendő tudása a jó és a rossz közötti különbségről?
– Inkább az entrópia és antientrópia, a rendezetlenség és a felépülés jelenségében gondolkodom. Hogyan növekszik egy növény a gravitáció ellenében? Hát nem csoda, hogy megjelenik az élet az entrópia ellenében? A válasz ott van a Mindenben. Ha például egy ember orvoshoz fordul valamilyen látható tünettel, akkor a jó doktor egy sor kérdést tesz fel neki, amíg végül el nem jut a baj gyökeréig, mert ott a válasz, a megnyilvánult jelenség fő oka. S ha megtalálja azt, akkor tudja igazán jól kezelni a beteget.
– Hogy jön ehhez a zene?
– Minden ehhez jön, nem csak a zene. A kettősség világában élünk. Azt mondják, az agyunknak csak kis részét használjuk. De az csupán a racionális része. Mert mi a helyzet, ha Mozartot hallgatsz? Nem tudod megmagyarázni, hogy mit érzel! A racionális kis részre nagy szükség van, mert társadalomban élünk, így megegyezés és kommunikáció nélkül nem tudunk működni. A tudomány is a racionális részt használja, és csak azt fogadja el, ami megismételhető. Egy zenei előadás viszont mindig más, hiába játszom ugyanazt a darabot. Az élet megfoghatatlan valami, mert ellentétekből áll. Volt egy álmom tizenkét éves koromban. Az álomban benne volt az egész jövőm. Nem a történések, hanem a pszichodrámám. Ezt a racionális agyammal nem tudom követni, mégis meghatározó a jelentősége.
– Ezek alapján mi a zene és a muzsikus jelentősége?
– Az emberek halhatatlan részéhez szólunk az anyagiatlan világ formanyelvén, s ezáltal a hallgató a magas régióba kerülhet, mert igazán csak a felső síkon értheti meg önmagát. Miként a férfi és a nő sem érti igazán egymást anyagi síkon, csak a felsőbb dimenziókban, ezért egy művésznek mindkettőnek kell lennie. Fischer Annie igazi nő volt, de a zongorajátéka során férfi is. Az ember három síkon létezik, s ezek közül a mentális rész a legbutább. A zene segít fellendülni a szellemi síkra, kulcs a halhatatlanság átéléséhez, amire kicsiny halandó részünknek nagy szüksége van. Egy olyan koncert, amely nem visz át egy másik dimenzióba, az nem művészet. A zene nálam ott kezdődik, amikor a hallgatóságnak segít elfelejteni a halandó mivoltát. Az anyagi világban persze minden és mindenki meghal, de a lélek megy tovább, s ennek átélését segíti a művészet. Sok mindent leírok majd a könyvemben, amellyel szerintem a legtöbbet adhatom majd az embereknek. Még hiányzik ezer oldal.
– Ősszel a Szent János Kórházat segíti egy koncerttel. Miért éppen ezt az intézményt?
– Egy kórházban már nem emlékszünk a halhatatlanságra, csak ha túléljük a beavatkozást. Ezt persze viccből mondtam. A Szent János Kórházzal az orvoslás és a zene révén kerültem kapcsolatba. Tudott dolog, hogy az orvosok között mindig is voltak jó amatőr zenészek. Ez Olaszország kivételével mindenütt igaz, mert ott általában az ügyvédek zenélnek. Az amatőrizmus szót pozitív értelemben használom, egy igazi profi ugyanis a szívében amatőr marad, nem gépiesedik el. A hivatásos zenészek egy része sajnos már nem igazán szereti a zenét, rutinból játszik, munkának tartja és unja. A frissességet és a zeneszeretetet igazán egy amatőr képes átélni, mert nem abból él meg. Az amatőrök szentek. Szóval hosszú ideje minden évben eljárok orvosi kontrollokra, mert óvom az egészségemet. Több mint tíz évvel ezelőtt szóltak, hogy a Szent János Kórházban dolgozik egy orvos, akihez elmehetnék, mert ráadásul szépen zenél is, Dr. Székely György, gasztroenterológus főorvos. Megismerkedtem vele, s kiderült, hogy egy vonósnégyesben is játszik. Minden évben meghívnak egy profit is, hogy játsszon velük (a Semmelweis vonósnégyessel szerk.) így én is kaptam felkérést, amely azóta tényleg a legnagyobb örömömre rendszeres lett. Persze a kontrollra is sor került, és ott ért csak az igazi meglepetés. A vérvételtől gyerekkorom óta fóbiám van, az ájulás környékez a gondolattól, hogy az erembe tűt szúrjanak, a katonai sorozáson is elvágódtam. Itt is tartottam a karom, s már néztem az ágyat, hová fognak majd Gyuriék lefektetni. Emlékszem, Csapó Edith főnővér vette a vért, és nem éreztem semmit. El is neveztem őt Tűtündérnek, azóta így hívom. Az osztályon több nővér is megkapta a nevet, vagyis egész tűtündérkör alakult. Akármikor megyek a „Jánosba”, mindig elsőrendű kezelést, professzionális hozzáállást és emberséget kapok. Kötelességemnek érzem, hogy a magam módján visszaadjak valamit, ezért most is és a jövőben mindig állok a kiváló kórház rendelkezésére, és kívánom, hogy mindent megkapjanak, amire szükségünk van.
2015, Orvosok Lapja – Niczky Emőke interjúja
Kiemelt képünkön Fischer Annie és Vásáry Tamás (forrás: Gramofon-archív); alsó képünkön Vásáry Tamás (középen) és a Semmelweis Vonósnégyes tagjai: dr. Kelemen László, dr. Székely György, dr. Ostoros Gyula és dr. Asbót Richard (forrás: Gramofon-archív). Vásáry Tamás portréfotóját Zih Zsolt / MTVA készítette.
