Sok muzsikus és hallgató fejében él az a kép, miszerint egy zenésznek a lehető legnagyobb technikai magabiztossággal és fölényességgel kell rendelkeznie ahhoz, hogy kiváló előadás szülessen. A virtuozitás effajta apoteózisa azonban nem csak az egyre pontosabb és félreütésektől, félrefogásoktól mentes produkciókat eredményez: sokszor egy muzsikusnak egyedüliként elérendő céllá, a hallgatónak pedig kizárólagos mércévé válik a technikai precizitás.
Szilárd Zsigmond
Ha a technikai felkészültség a cél, nem lepődhetünk meg azon sem, hogy egyre személytelenebbek lesznek az előadások, egyre inkább hasonlítanak majd egymásra. Hiszen a virtuozitásban a legszimpatikusabb a készen vett modell: tudjuk, mit akarunk hallani. És mindig lehet elegánsabban, lehengerlőbben és pontosabban előadni valamit. Az ilyen jellegű zenei elgondolások, amik csak a zenei anyag felcicomázását, polírozását, megcsillogtatását tartják szem előtt, valóban ámulatba ejthetik a közönséget, az előadás művészi súlya azonban elveszik. Nem a zene belső összefüggéseit, dramaturgiáját, érzelmi komlexitását bontja ki egy ilyen előadás, hanem a pillanatnyilag a zene által gerjesztett hullámokat lovagolja meg a virtuóz.
Nicolas Altstaedt virtuóz, a szó minden értelmében. A német-francia csellóművésznek már a hangképzésén is hallatszik, hogy számára nincs technikai lehetetlen. Ismeri hangszerének minden titkát, lehetőségét és határát. Mégis: ha a technikai fölényesség a cél a megélt érzelmek és azok újbóli életre keltesé helyett, úgy a műalkotás darabjaira esik. Belső kohézió nélkül csak egymást követő virtuóz frázisokat hallhatunk, amelyeket néhol kevésbé virtuózak szakítanak meg. Sajnos ezt a fajta szétesést tapasztalhattuk az Altstaedt által vezetett BFZ kon certjén is.
Február 27-én a Zeneakadémia Nagytermében szólistaként és karmesterként láthattuk a Fesztiválzenekar élén Altstaedtet. A csellista nemcsak az elérendő célt tévesztette el, hanem a rosszul megválasztott cél elérése miatt le is lepleződött. A technikai magabiztosság ugyanis sohasem áll magában. Nem azért kell az ellenállást nem ismerő technikai felkészültséget elsajátítani, hogy valóban semmilyen akadály ne állhasson egy előadó elé. Ideális esetben egy muzsikus azért gyakorol szinte egész életében, hogy az általa elképzelt zenei folyamatokat az lehető legpontosabban tudja megszólaltatni. A technikai biztonság eszköz, amely lehetővé teszi egy előadónak, hogy gondolatait és érzéseit saját ideáihoz minél inkább közelítve tudja megszólaltatni. Ha a hangszerjáték biztonsága megvan, tehát nincs az előadó előtt ,,materiális”, hangszerkezelésből adódó nehézség, és mégis ötlettelen, lapos, sablonos és magamutogató marad az előadás, úgy az elért fölényesség önmaga áldozatává válik: az előadó technikai fölkészültsége saját érzelmi neutralitását és közömbösségét leplezi le. Egyszóval ihlettelenségét.
A színpadra lépő Altstaedt leleplezte magát. Leginkább persze szólistaként. Haydn C-dúr csellóversenyét felháborítóan nyeglén szólaltatta meg. Az első tételben megszólaló első hang ugyan sokat ígért. Fantasztikusan szabad zengése volt a hangjának, ami az egész előadás alatt kristálytiszta maradt. Azonban mikor a c-húron flazsolettezett fel egészen a hídig, világossá válhatott: unatkozik. A húrnak nem volt ideje visszarezegnie az eredeti c-frekvenciára, így az orgonapontos szerkesztés és a virtuózkodás értelmét vesztette. A második, lassú tétlben szinte minden díszítés hektikus és dörgedelmes volt. Lassú tempóban ilyen gyors trillákat, Haydn zenéjében, ráadásul egy korabeli hangszerrel ritkán hallhat a közönség, és ez talán nem is véletlen. A harmadik tétel szinte lejátszhatatlanul gyors tempójában a szólista nem is törekedett többre, mint egy körülbelüli, látványos, azonban akusztikailag a bazseváláshoz közelítő megvalósításhoz. A gyors tempó nemcsak a harmadik tételben jelentett kihívást. Szinte végig a zenekar előtt járt, akik karmester nélkül csak nagy nehezen tudták követni Altstaedtet. Ültében való vezényléséhez elég annyit hozzáfűzni, hogy az egész előadás alatt egyszer sem nézett fel az elsőhegedűs a kottájából.
A koncerten elhangzott még nyitószámként Mozart Idomeneo operájának nyitánya és balettzenéje, majd a koncert második felében Veress Négy erdélyi tánca és Haydn 80. szimfóniája. A magamutogatáshoz leginkább Veress műve tudott alapanyagul szolgálni, mindamellett, hogy ebben a műben járt legközelebb a széteséshez a zenekar. A BFZ együtteséből leginkább a homogenitás hiányzott. A sokszor aránytalanul megszólaló összhangzások miértjét ugyan sejthettük, az együttjáték bizonytalansága mégis bosszantó maradt. A BFZ és Altstaedt koncertje két jelenségnek is mintapéldája volt: egyrészt az önmagát leleplező virtuozitásé, másrészt egy nagyzenekarból megalakuló kisebb apparátus inkoherenciájáé.
(Nicolas Altstaedt és a Budapesti Fesztiválzenekar. Haydn, Mozart és Veress Sándor művei. Zeneakadémia, február 27.)
Fotó: Mudra László / Budapesti Fesztiválzenekar
