Montreux, Montreal és Leverkusen megtette a hatását. A Jazzbois meg is lepődött. Pedig a teltház nem véletlen, hiszen a világ legpatinásabb fesztiváljaira a rendezők a főprogramba hívták meg őket, ami a kiváló magyar jazz-zenészek esetében is a ritkaság kategóriába tartozik. Az emberek érdeklődését mindenesetre felkeltette a produkció. Aki az „Esperanza Spalding magyar hangja” koncept felemásra sikerült koncertje után – hiszen fellépett egy énekesnő, akinek épp nem volt hangja – újra megszavazta a bizalmat, most elégedetten távozhatott, mert profin összerakott műsort láthatott-hallhatott.
Iván Csaba
Előbb oszlassunk el kételyeket. A jazzhiphopot emlegetni a zenéjükkel kapcsolatban megint azt jelzi, hogy a sajtó egy része hajlamos a marketingkommunikáció örök hibájába esni, ragasztani kell valamilyen címkét a „termékre”, ami aztán rossz esetben rátapad. Hogy mi köze lehet a Jazzboisnak a hetvenes évekbeli lázadásához? Ha a telefongörgető nemzedék megnézhette volna az Urban Music Dictionary-ban (ha létezne ilyen), a hiphop címszót, azt találná, hogy az irányzat New Yorkban született, a gazdasági mélyrepülés idején a város fekete, puerto ricói és karibi fiataljai a street art vadhajtásaként a hiphop és breakdance segítségével hívták fel helyzetük kilátástalanságára a figyelmet. Titulálták kezdetben popzenének, majd a jazz új hajtásának, mert művelői szüleik harmincas és ötvenes évekbeli jazzlemezein nőttek fel, ami szignifikánsan felismerhető a produkciójukban, bár erről a szóról aligha hallottak. Lassan ismét bebizonyosodott, hogy összenő, ami összetartozik, és a „jazzpolgárjogot” is elnyerték. A jazz virtuális 66-os útján egy zenész (meg a hallgató is) korábban is bármikor dönthetett úgy, hogy „leszáll a buszról”, mondjuk a Swing vagy a Bebop station-ön, de az új felszállók mindig inspirálták a tovább utazókat. A hiphop és a jazz kollaborációját vizsgálva azonban szerencsésebb fusion háza táján körülnézni, sőt szóba jöhet még a liezon is. Péntek este a Bartók teremben rendezett szimpozionon bepillanthattunk a kortárs jazz fősodorba.
A másik gyakran hallott ellenérzés mellett se menjünk el. 2025-ös Marokkóban játszódó Oliver Laxe opus, a Tánc a sivatagban (Sirat) című film olyan emberek történetét mesélte el, akik a pusztán monoton effektekből épülő zene „szenvedélybetegeivé” váltak, hiszen a rave és a technomix a wave-ben való révületet, egy rockband a „reaktora” generálta energiáját kínálja a közönségének. A jazznek is reagálnia kellett a jelenségre, ha nem akart végleg vintage üzemmódba kapcsolni. A Jazzbois most hangképes illusztrációval egybekötött prezentációt mutatott be ennek a változásnak a specialitásáról – vendégelőadóként meginvitálva Glasgow-ból Liam Shortallt is. Ha Jazzboist a hiphop lázadásával akarjuk kapcsolatba hozni, akkor a zene szellemi szabadságharcáról érdemes inkább beszélni, hiszen az AI rárúgta az ajtót a zenészvilágra, amivel minden muzsikusnak kezdenie kell valamit. Ebben a témában Sági Viktor nem kertelt a vele készített interjúban (Élet és Irodalom, 2025. október 22.): „Ha alkotásról van szó, teljes mértékben elutasítjuk az AI-t, és támogatjuk, hogy ilyen téren ne legyen jelen, ez sima plagizálás, ügyes nagyon-nagyon részletes copy-paste, nem is egyedi, és nem művészet”. De a szfinx zenészeknek feltett talányára sem könnyű a válasz, ami a jelenkori zenei innováció sarkalatos kérdése: hol jön ma létre a zene, és ki hozza létre? Mert a hangszer már nem feltétlenül „valami”, amit meg lehet fogni és játszani lehet rajta, hanem adathalmaz, hálózati rendszer, például egy akkordgeneráló szintetizátor, amin nem „lejátssza” az akkordot a „laboratóriumba” kóddal belépő zenész, hanem kijelöli annak karakterét, funkcióját és irányát. „Az a kérdés, hogy a megírt zenét mennyire szabad felszabadítani, és a szabad zenét meg megkötni” fogalmazza meg a másik aktuális polémiát a Jim Jarmusch Churning of the Ocean lemezén közreműködő, és vele nemrég New Yorkban zenélő dobos, Pándi Balázs. Nem puszta legenda a totális szabadság a jazz esetében? Hiszen Coltrane, Corea vagy Sun Ra improvizációs remeklésként tisztelt darabjai többször előre megkomponált darabok voltak. Megválaszolandó kérdés tehát akad elég.
Míg a grafikus szorgalmasan újrarajzolta a jazzcsaládfát, a Jazzbois a zene nemzetközi eszperantóján fogalmazta meg petícióját az emberi teremtő kreativitás és a tehetség jogaiba való visszahelyezéséért. A korszakos jazzerek örökségét viszik tovább, akik mindig az anti-mimikri effekt specialistái voltak, míg az élővilágban a fogalom a különleges alkalmazkodási képességet jelenti, ők a „honosítás” jelesei. Bármely stílus vagy műfaj karakteres szegmensét képesek kreatívan úgy használni a muzsikájukban, mintha az louisianai örökség lenne. Ahogy ők a koncerten Payer András(!) Szélmalom című dalát, ami, valljuk be, nem a jazz evolúciójának mintadarabja, szellemesen transzponálták. Érdekes lett tudni, hogy alakították ki a setlistet, hogy megvalósuljon az interjúban Sági által megfogalmazott ars poetica: „A fiatalabbakat nem a zene matematikája és fizikája vonzza, hanem a modernebb sound és a contemporary elektronikus és urban hatások, az idősebbeket pedig az improvizáció és a klasszikusabb jazz elemei”. A Jazzbois nem kegyelmezett, osztozni akartak velünk a közös felfedezés flow-jában, bevonva a közönséget a rögtönözve komponálás intenzív pillanataiba is. „Nem szeretjük ismételni magunkat, mindig önmagunk legújabb és érdekesebb verzióját keressük”.
A koncert első órájában „kortárs zenét jazz-nyomelemekkel” hallottunk, vagyis döntően saját kompozíciókat interpretáltak. Molnár Bencze billentyűkön felvázolta indításként az alapokat, a végén odavarázsolta a keretet, közben pedig elszabadult a Czirják Tamás és Sági Viktor kifejlesztette rendkívül intenzív és hatékony „carpet bombing” effekt, ami katonai szakzsargon (mint az avantgarde), a vietnámi háború idején vált ismertté, és szőnyegbombázás jelent, de nincs ennél jobb metafora arra, amit műveltek. Egy tempóváltás után hirtelen úgy tűnt több dobszerkó szól egyszerre, a basszusgitár pedig hozzárajzolta fáradhatatlanul az indákat díszítésül. A koncert látványvilágát megalapozó vetítés (Lobot Balázs) ügyesen rásegített az „area bombingra”. Nem fogytak el az ötletek a koncert második órájára sem. A jelenkori európai fúziós jazz kreatív műhelyét, a corto.altót (nem szójáték ez?) kitaláló és működtető Liam Shortall beszállt harsonával, és meggyőzte az értőket, hogy a hangszer „trombitai” tulajdonságokkal rendelkezik értő kezekben. Aztán kiegészülve egy vonósnégyessel hallhattuk, hogy ha a hangszerelő érti a dolgát, a fusion és a klasszikus zene gond nélkül összefésülhető. Pándi így aposztrofálta a fúziós zenét játszók alapattitűdjét: „Ha a koncerten nem kerülök meditatív állapotba, az azt jelenti, hogy nem ragadott magával, amit játszunk”. Most láttuk, hogy jó terapeuta esetén ez a közönségnél is hatásos. „A jazz inkább zenei mentalitás vagy hozzáállás, instrumentális improvizációra építő önkifejezés, a pillanat játékosságával megfogalmazott hangszeres metabeszéd” vélekedett Sági Viktor az említett interjúban. Vagyis zenés beszélgetést hallottunk az EQ jegyében szavak nélkül.
(Jazzbois feat. corto.alto. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem, 2026. március 6.)
