A Marina című album nemcsak a kortárs komolyzene és a jazz közös határán mozgó kamaramuzsika élményét ígéri, hanem egyben bevonódást egy rejtjelezett kettős autofikcióba. Egy száz évvel ezelőtt élt orosz költő, Marina Cvetajeva, valamint egy kortárs jazz-szaxofonos, zeneszerző, Lena Bloch életútjának találkozását egy jazzszvitben.
Karap Zoltán
„Cvetajeva egész életem során a kitartás mintaképe volt számomra – bevándorlóként, művészként és nőként egyaránt” – vallja Lena Bloch, aki a huszadik századi orosz költészet nagy különcéhez hasonlóan szintén Moszkvában született, majd ő is elhagyta az országot. Először Izraelbe, később Európába emigrált, 2008-ban telepedett le New Yorkban. A tavaly novemberben megjelent legújabb albumának anyagát a Chamber Music America felkérésére komponálta 2022-ben.
A versekre épülő, hét tételből álló mű Bloch saját angol fordításai alapján készült, és amint azt a zeneszerző az albumborító belső jegyzetében is hangsúlyozza: „ez a szvit nem igazán »Cvetajeva verseire írt zene«, hanem inkább költészetének közös érzékeléséből fakadó aktus. Egyfajta intuitív megértés kísérlete.” Az öttagú együttes (Lena Bloch – tenor és szoprán szaxofon, Kyoko Kitamura – ének, Jacob Sacks – zongora, Ken Filiano – nagybőgő, Michael Sarin – dobok) játékát ennek megfelelően mindvégig az improvizatív jelenlét és a kamarazenei kompozíciós fegyelem jellemzi. A tételek hallgatásakor inkább asszociálhatunk Bartók, Berg, Sztravinszkij vagy Sosztakovics színpadi műveire, mint a Broadway édes dallamaira. Cvetajeva költői nyelvét hűen tükrözi a zenei mondatok töredezettsége, az ének expresszív előadásmódja (a beszédszerűségtől a sikolyokig) vagy épp a ritmusszekció keletkezés-zenei tébolya (gondoljunk csak az I Refuse című első tételre). Az együttes impresszionista hangzásvilága tudatosan ellenáll a mainstream jazzből ismert groove-oknak, vagy épp swingérzetnek. Cvetajeva tragikus életútjának ismerete eleve kizárná, hogy ezeket a szövegeket bárki könnyed tánczenévé stilizálja. Nem véletlen, hogy valószínűleg Bloch az első, aki jazz-zenészként fordult ehhez az életműhöz. És pontosan ez a legnagyobb tétje ennek a kísérletnek. Képes-e a jazz idiómája arra, hogy azt a törékeny egyensúlyt, amit a közös improvizáció jelent, ne áldozza fel a kamarazenei struktúra oltárán, vagy – a másik végletként – ne váljon önmaga paródiájává, és beszéljen túl olyan részeket, ahol valójában csak hagyni kellene a csend és a kimondott szó hatásait érvényesülni? A kérdés költői. Lena Bloch kompozícióiban a rendkívül érzékeny muzsikustársaknak köszönhetően otthonra talál a huszadik század eleji európai zene és jazzből kinövő szabadzene gesztusrendszere: repetitív, hullámszerű motívumok (My Name is Marina), urbánus éjszakai zene (Insomnia), éles dinamikai kontrasztok (I Refuse), kromatikus és modális jazz-elemek, ostinatók (Immeasurable), rubato tempók és aszimmetrikus periódusok – hogy csak néhányat említsünk. Bloch részéről ez nemcsak historizáló gesztus, hanem filozófiai-esztétikai alapállás, amely a múlt jelenidejűségére kíván rámutatni, akárcsak korábban idézett gondolatmenetének folytatása: „Ezek az identitások (értsd: bevándorló, művész, nő – megjegyzés tőlem – KZ) a modern politikai diskurzusban mind próbatétel előtt állnak. Ez még fontosabbá teszi, hogy újra hallhatóvá váljon a hangja (mármint Cvetajevának – KZ).” A Marina című album dramaturgiai felépítése egy életív-kompozíciót sejtet, amelyben a korai önmitologizáló versek korszakát (My Name is Marina, The Time Will Come), az első világháborús időszak líráját (Insomnia, Such Tenderness, Tired), majd az emigráció tapasztalatát (Immeasurable, I Refuse) öleli fel, jóllehet nem kronológiai sorrendben, hiszen az I Refuse című verset eredetileg Cvetajeva Csehszlovákia náci megszállása után írta.
Lena Bloch Marina című albuma újabb példázat arra, hogy a jazz nemcsak műfajként, hanem társadalomkritikai gyakorlatként is működhet – az emlékezet, az identitás, és az önkifejezés szabadságának tereként. Akkor is, ha erre a zenére talán fokozottan érvényesek az Immeasurable záró sorai: „A ti digitális, méricskélő világotokban én maradok mérhetetlen.”
(Lena Bloch: Marina. Fresh Sound Records, 2025)
