A derék angolok szerint, ha az utolsó zsetonod is elfogyott, akkor derül ki, milyen ember vagy valójában. De semmit nem kockáztatott az, aki csütörtök este elment a Budapest Jazz Clubba, ahol a New York-i jazztőzsdén magasan jegyzett Jure Pukl & Joe Sanders Quartet lépett fel. Másnap reggel összefutva valakivel a 4-es 6-oson még a koncert volt a téma, ami annak köszönhető, hogy több be nem harangozott meglepetést is tartogatott az előadás a Hollán Ernő utcában. A Szlovéniában született szaxofonos de jure azzal szerzett nevet New Yorkban, hogy nem akart amerikaibb lenni az amerikaiaknál. Egy koncert sikere ott ehhez kevés, eredetinek kell lenni, mert a konkurencia számára a nagy elődök ismerete ujjgyakorlat, erről sok magyar zenész tud tapasztalatból mesélni. Az eredetiséget pedig hatásosan illusztrálta az ANOROK névre keresztelt projekt, amit elhozott megmutatni.
Iván Csaba
Amerikában hagyománya van annak, hogy a művészek reagáljanak a valóság történéseire, osszák meg érzéseiket, ne légvárépítésznek álljanak, hiszen a Föld nevű bolygón mióta világ a világ harmonikus és kaotikus korszakok váltják egymást. Ezt teszi a festő a vásznon, a táncos a színpadon, a rendező a filmjével, Szent Cecíliának, a zene és a zenészek védőszentjének követői pedig a koncerteken. De facto ezzel kísérletezett már Jure a kiváló chilei szaxofonossal, Melissa Aldanával (aki egyébként Pukl felesége) felvett Doubtless című albumon, meg a Broken Circles esetén is. Most pontosan ehhez a karakteres és felismerhető megszólaláshoz ragaszkodva rögzítették Jure Pukl formációjának megjelenés előtt álló új lemezét. A BJC-ben valójában tehát egy magyarországi premierre érkeztek a beavatott vendégek (köszönet érte Németh Ferinek). Pukl körül változnak időnként a zenészek, de az alapcsapat adott, ő tudja a legjobban, kik azok, akik ennek a koncepciónak az interpretálásához kellenek neki. Csütörtök este a zenekarvezető szaxofonos oldalán az avantgárd és modern jazz értője, a roppant kreatív Ralph Alessi trombitált, a régi szövetséges Joe Sanders bőgőzött, és erre az estére az alapember Gregory Hutchinson helyére (őt legutóbb Tony Lakatos Blue Chili koncertjén láthattunk – erről a Gramofonban is olvasható beszámoló) Németh Ferencet invitálta meg. Öt meg elég jól ismerjük – gondoltuk eddig. Még a járvány előtt 2019-ben járt itthon utoljára (épp a BJC-ben lépett fel saját Freedome triójával, júniusban pedig az Örvényesvölgy Fesztiválon is találkozhatunk majd vele (talán a szerkesztő elnézi nekem, ha elárulom, egy ősszel jelenik meg egy vele készült exkluzív interjú a nyomtatott lapban). Most nem bűvölt el minket új elektronikus varázseszközeivel, egy virtuózan kivitelezett konvencionális dobolást tett bele a közösbe. Pukl szerint a Föld nevű bolygó időnként a Titanichoz hasonlít, a fedélzeten tovább játszó a zenészeknek pedig érdemes átgondolniuk, mi szólalhat meg autentikusan ebben a szituációban. Egy szlovén, egy olasz, egy magyar, meg egy Marseille-ben élő világpolgár zenéje ébresztette fel az érzést bennünk a koncerten, hogy egy hajóban evezünk (a számok között nyilván nem véletlenül szerepelt a Cruise vagy a Human lives például). Számukra nem érdekes kuriózum csupán Európa, ők is éppúgy megszenvedték a járványt, mikor a leghétköznapi emberek számára is megszűnt a napi rutin, nekik, zenészeknek pedig világturnék álltak meg felúton.
Mikor elfogy a zseton, a zenészek is eltérő módon reagálnak. Volt, aki elhallgatott, a mások, mint Pukl, megpróbált erényt kovácsolni a helyzetből – és komponált. Ezek a zenék nem a felszabadult életöröm dalai voltak, de nem is a reménytelenségé, inkább az aggódás, a közös felelősség tudatosítása inspirálta őket. Megoldani nem a művészek fogják a válságokat, de hatásosan tudják illusztrálni, hogy a disszonancia milyen gyorsan képes harmóniává változni – majd eltűnni ismét egy pillanat alatt. A jazzt, a klasszikus és népzenét az improvizáció kapcsolta össze, teremtődött ebből egy organikus egység a BJC színpadán. Pukl a türelem és a finomság játékosa, de kompozícióin érződik John Coltrane fenséges és teátrális hangzása éppúgy, mint Wayne Shorter zenei szűkszavúsága, máskor az „írásjelek” hiánya miatt a szöveg szokatlan tagolása Steve Colemant módján. A középkori zeneművek témáját felidéző Corals-t Sanders úgy vezette elő, hogy a plakáton a neve után a bőgő mellett a vokálnak is szerepelnie kellett volna, mert előénekelte a gyönyörű templomi kórus szólamát, amire eljátszotta akkordikusan a kíséretet. A Slippery Birds in a Cage, a Bubbles vagy a The Hunt mind mind egy kísérlet volt arra, hogy a két fúvós szólamát a dobok és a bőgő hagyományos ritmusszekcióként kísérje, aztán önálló szólammal csatlakozzanak a játékhoz, majd gyakran a „hiányzó” gitár vagy zongora akkordikus funkcióját is betöltsék. Különleges hangzások sokaságát hallhattuk. Érdekes volt a szintén elhangzott Balkanoid, ahogy a balkáni népzene motívumait és témáit szellemesen belesimították a jazzbe, vagy a Metallurgic stílus- és hangzásbeli komplexitása.
Jól illett mindehhez ehhez a színpad hátter látványa, ami leginkább az utcakövek átlényegülésének tűnt a Máltai sólymot takaró aranylemezekké. De ezen persze lehet vitatkozni. Azon viszont nem, hogy az előadásnak két érdekes meglepetése volt, amiről előre a közönség sem tudhatott. Németh Feri, aki néha besegített a konferálásba, megköszönte egykori mestere jelenlétét a koncerten. A közönség elismerő tapssal jutalmazta a felálló Váray Lászlót, aki a győri zeneművészeti főiskola ütőtanszékén tanította anno az ifjú zalai dobost, sőt egyszer meg is jövendölte neki, ha továbbra sem gyakorol eleget, előbb-utóbb ki fogják rúgni a főiskoláról. Most a nyugalmazott egyetemi docens, a Győri Ütőegyüttes egykori vezetője nyugtázhatta, hogy jó módszert választott a fiú motiválásához. A szünetben azt láttuk, hogy Tzumo letelepedett a zongorához, miközben a közönség egy része a whiskysznobok állítását ellenőrizte a büfében, hogy tényleg bűn-e jeget tenni a whiskey-be, mert elveszi az ital aromáját. Eközben Tzumo tehát néhány csuklógyakorlat közben a technikussal diskurált a hangzásról. Nem sejthettük, hogy az est másik be nem jelentett különlegessége az ő fellépése lesz. Az új plakátra tehát már fel kellett volna írni a Pukl & Sanders feat. Tzumo feliratot is. De ez csak a második részben vált nyilvánvalóvá számunkra is, mikor a végén egy Monk-blokk (Epistrophy, Work) előadásakor a szaxofonos a Berklee-beli emlékeket idézve felkonferálta és felhívta a színpadra a zongoristát, aki ha már arra járt, egy soha sehol nem hallható Ornett Coleman-t megidéző Lonely woman-t és Bird food-ot is segített odavarázsolni. Igazi minőségi, feszes és tömény jazz szólt. Whiskey jég nélkül.
