A jóképű, szeretve tisztelt, hidegvérű, jó modorú és mindig jókedvű Edward Kennedy Ellington nevezetű zeneszerzőt, hangszerelőt és zenekarvezető karmestert sokan és sűrűn biztosították afelől, hogy ő nagy ember. Még ha szabadkozott is, tudatosan tette, tudván, hogy a kötelező szerénység hozzátartozik a nagy ember imázsához.
Szigeti Péter
Duke érzelmileg kipárnázott hordszéken ülve siklott át a mindennapok világán, melyben bukások, rasszizmus, alvilág, narkó, financiális problémák, a határidők szorítása mintha nem is léteztek volna. Róla írta l946-ban Barry Ulanov azt a monográfiát, amely az első eset volt, hogy valaki egy teljes kötetet egyetlen jazzmuzsikusnak szentelt. „Ha reggel elaludt, anyja sürgetésére gyorsan felrángatta ruháit, de amint ezzel kész volt, rögtön lassított a tempón. Lassan, méltóságteljesen jött le a lépcsőn, majd megállt, és így szólt: Nézzétek! Íme a nagy és csodálatos Duke. Tapsot kérek. És csak ezután rohant az iskolába.” Ennek a rendíthetetlen, fölényes magabiztosságnak a sugárzását magam is tapasztalhattam vagy huszonöt évvel később az Erkel színházbeli koncert utáni beszélgetésünk során, mikor a fiatal, botcsinálta „szakértő” okoskodó arroganciájával néhány provokatív kérdést is feltettem néhány muzsikussal való viszonyával, valamint egyes zenekari tagok, így különösen Billy Strayhorn szerzői jogainak lenyúlásával kapcsolatos szóbeszédekről, és Duke olyan eleganciával söpörte el a pimasz pletykákat, mintha egy porszemet pöckölt volna le a kabáthajtókájáról.
Az egész életében ünnepelt muzsikus kompozícióinak ezrei több száz lemezen jelentek meg szinte valamennyi jelentős és kevésbé jelentős jazzt publikáló kiadónál. Első lemezei tulajdonképpen saját kiadásban jelentek meg. Washingtoni földijeivel 1923-ban másodszor vágott neki New Yorknak az előző évi katasztrofális út után, amely az egyetlen igazán nyomorgó időszakot jelentette életében. A legenda szerint ötfelé kellett osztaniuk egy hot dogot. A Washingtonians a Hollywoodban, amit nemsokára Kentucky Club névre kereszteltek, lépett fel, és a rádió is közvetítette. Miközben a puritán Ellington família Viktoriánus nappalijában döbbenten hallgatta a jungle stílus első darabjait, ezek felkeltették Irving Mills, a sikeres zeneműkiadó és producer figyelmét, akivel Duke rövidesen kiadóvállalatot alapított. Így volt lehetséges, hogy Mills társszerzőként jegyzett jó néhány slágert, mint például a Mood Indigo, Sophisticated Lady vagy a Solitude.
Ezeknek a felvételeknek jelentős része később az RCA tulajdonába került, amely a második legnagyobb Ellington archívummal rendelkezik a Columbia után. Az RCA label jelenlegi tulajdonosai elhatározták, hogy méltóképpen köszöntik az Ellington centenáriumot, és 24 CD-n megjelentették a teljes anyagot a legérdekesebb, elvetett változatokkal és jó néhány, korábban sohasem publikált darabbal kiegészítve, természetesen digitálisan újrakeverve, eredeti alapzajokkal, finom le mezsercegéssel, korabeli rádiókonferanszokkal. A gigantikus anyagot teljes és részletes diszkográfia és olyan prominens szerzők tollából származó tanulmányok kísérik, mint például Dan Morgenstern, Brian Priestley, Stanley Dance, Stanley Crouch és sokan mások. A kronologikusan rendezett anyag első hét korongja az 1927–34 közötti időszakból tartalmazza többek között a legendás Cotton Club-beli rádiófelvételeket, a jungle és a mood stílus első remekeit Bubber Miley és Tricky Sam Nanton plungeres, gurgulázó effektusaival, vad kiabálásával és dörmögésével, a fúvóskórusok bársonyfüggönyével, Cootie Williams, Barney Bigard, Ben Webster, Ray Nance, Harry Carney közreműködésével, a Black and Tan Fantasy, a Mooche, a Creole Love Call, a Mood Indigo és más gyöngyszemek első felvételeivel. Ezek a miniatűr remekművek már tartalmazzák az Ellingtonia szinte valamennyi fontos stílusjegyét. Az ünneplés Amerikán kívül sokkal nagyobb, mint odahaza.
A szélesebb hallgatóság Benny Goodmant, Artie Shaw-t preferálja. Az Ellington-zenekar nem játszhatott egy sereg fontos, fehérek számára fenntartott helyen, és nem játszotta a divatos slágereket, csak a saját zenéjét, ami nem felelt meg a tömegízlésnek. Az angol királyi pár és más európai prominens személyiségek évekkel előbb fogadták rajongással, mint amikor először meghívták a Fehér Házba. A New York-i Jazz Gallery fogadásán, ahol a szakma, a legnagyobb konkurenseket is beleértve, hiánytalanul jelen volt, mindenki felállt Ellington üdvözlésére. „Duke, te vagy a legnagyobb!” – kiáltották.
A következő két esztendőt (1940–42) felölelő CD tartalmazza a jazztörténet első jelentős, modern bőgősének, Jimmy Blantonnak szinte valamennyi létező felvételét, közöttük a csodálatos duetteket. Ezeken a felvételeken már az Ellington-féle sound és showcase összes döntő komponense jelen van: Johnny Hodges, Ben Webster, Paul Gonsalves, Shorty Baker, Juan Tizol, Lawrence Brown és az alkotótárs Billy Strayhorn. Az évek során a zenekar összeállítása sokat változott, de tulajdonképpen Ellingtonia lakóinak egy szűk köre ment egy időre a maga útjára, majd jött vissza. Sokan közülük itt voltak Budapesten. Paul Gonsalves, aki hosszú, féktelenül szárnyaló szólóival a leglagymatagabb közönséget is lázba tudta hozni, hihetetlen karikalábain ott billegett a zenekari árok peremén, mindenki rettegett, hogy mikor fog beleesni. Amikor a szünetben a büfé tumultusát kikerülendő átmentünk a szemközti kocsmába, kiderült a bizonytalan egyensúlyi helyzet oka. Gonsalves ott fújt a pénztárosnőnek, a kocsma közönségének nagy örömére, majd kapott egy blokkot egy felesre. Az együttesben és a zenében is megvolt a szabadság légköre. Mindenki számára szinte korlátlan volt a szólólehetőség, és a formák jóformán estéról estére változtak, bárkinek a pillanatnyi jó ötletei alapján. A partitúrákat, ha egyáltalán voltak, ki sem javították, úgyis mindenki tudta, amit kellett. A negyvenes években születtek az első impresszionista, Debussy, Ravel, Milhaud hatását mutató művek, valamint a kifejezetten modern koncertzongora-darabok. Ekkor tűnnek fel Ellingtoniában a karakteres énekesek is, mint Ivy Anderson vagy Herb Jeffries.
Az ezt követő Ellington-korszakok legjobb darabjai már nem az RCA archívumában találhatók. Van egykét jó big band-koncertfelvétel, néhány all stars session, ami inkább kuriózum, és egy nagyszerű Strayhorn Tribute. A liturgikus koncertek aránytévesztései, formai zűrzavara, sok ízléstelen, nem ellingtoni színvonalú megoldása, a Far East Suite
bumfordisága csak a teljesség igénye miatt említendők. A koncertek konferanszaiban ízelítőt kapunk Ellingtonból, a showmanből. Az egyik szóról szóra elhangzott a budapesti koncerten is, melyet azóta is olyan féltve őriz az MTV, hogy egy kockát sem láthattunk soha belőle: „Hölgyeim és uraim, most demonstrációt hallhatnak, hogy milyen lesz a zene száz év múlva egy légkondicionált, komputerizált, előregyártott, műanyag dzsungelben.” És következett egy blues.
Gramofon – 1999-es évfolyam – 12. szám – 32. oldal – pdf: 34. oldal
