Akinek az volt az egyik nagy vágya életében, hogy megtudja, hol található Kővágóörsön a Cseh Tamàs utca, az júniusi 18-a óta boldog lehet. De nem könnyű megtalálni, a helyiek is inkább kérdő tekintettel néztek rám, mikor a koncert helyszíne, a régi zsinagóga felöl érdeklődtem. De a művházból kilépő muzsikusok meghozták a szerencsémet, segítettek a navigációban. A VEB 2023 (vagyis az, hogy Veszprém a Balatonnal lett Európa Kulturális Fővárosa), enyhe képzavar ugyan, de a kultúrának jót tett, felpezsdítette a kínálatot. A romkoncertsorozat is ennek részeként valósult meg, és sikere az ötletet igazolja. Régebben, ha a jazzkoncert szót hallottuk, akkor színház, klub, étterem, lepukkant vagy felújított művelődési ház juthatott eszünkbe. Aztán a helyszínek köre bővült, divatba jöttek már a belvárosi terek és udvarok, főtéri templomok, majd felfedezték a falusi pajtákat is. A Balaton- felvidék pedig egyedülállóan gazdag építészeti örökséggel rendelkezik. A felfedezők lépten- nyomon középkori kolostor, templom, kápolna és vár romjaira bukkanhatnak a régió településeit járva. Kővágóörsön egy régi zsinagóga előtt rendezték a koncertet. A nagy érdeklődést jelezte, hogy a regisztrációs felületen már napokkal korábban felfüggesztették a további jelentkezést, hiszen a kis terület behatárolta a beengedhető nézők számát. Az előadás idejére tényleg talpalatnyi hely sem maradt.
Iván Csaba
Harcsa Veronika azzal vívott ki elismerést és figyelmet magának már hosszú évek óta, hogy munkái bátran eltérnek a fősodortól. Két dolog mindig garantált esetében: az eredetiség az ötletekben és a precíz műgond a kivitelezésben. Ilyen egyszerű és egyben nehéz a sikere titka. Akadt, aki a Speak Low-ra figyelt fel (te jó ég, már annak is tizennyolc éve), mások a You Don’t Know It’s You vagy a Red Baggage után jegyezték meg a nevét. Kísérletező kedvére beszédes példa a viszonylag frissebb és igazán unikális Debussy, now is. Láthatta valaki – velem együtt – a Magyar Zene Házában a Dés András kurátori tevékenységével megvalósult kísérleti perfomanszban, de van a MAO-val közös projektje is. Az előadás végén pedig stílszerűen meginvitált minket az énekesnő a Művészetek Völgyébe is, ahol idén is bárki betérhet majd a Harcsa Veronika Udvarba. Jól jelezte, hogy sokan figyelemmel kísérik pályafutását, hogy megtelt a zsinagóga homlokzati fala előtt felállított a pici pódiumot ölelő apró udvar vasárnap estefelé.
A 2011-ben megjelent Lámpafény című verslemez volt a műsor alapja, a felvételek elkészítésében a Harcsa Veronika Quartet közreműködött (Blaho Attila zongorázott, Oláh Zoltán bőgőzött, Majtényi Bálint dobolt, vendégként Subicz Gábor közreműködött trombitán). Az eredeti lemez másik „vendége” Gyémánt Bálint (mindketten a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen tanultak anno, s azóta dolgoznak együtt) vetette fel a lemez megjelenésének kerek évfordulóján, hogy érdemes lenne egy gitár-ének duó változatra átdolgozni, amit kis klubokban, intim térben is el lehet játszani. A mostani előadás még egy meglepetéssel szolgált. A rendhagyó formáció ötletének titkát az énekesnő árulta el a koncert előtt. 2022-ben meghívták ezzel a produkcióval a Fiumei sírkertben megrendezett Emlékhelyek Napja programra, de a rendezők azt szerették volna, hogy ott egy exkluzív változat szólaljon meg. Akkor és ott lépett fel velük először – meg most Kővágóörsön – Dresch Mihály.
Aki hallotta korábban is a versfeldolgozások bármelyik verzióját élőben, azoknak érdemes újra rászánni az időt, és megismételni, mert érdekes változásokat fog tapasztalni. Az egyik meglepetés az lesz, hogy az eddig örök kamasznak vélt művész helyén egy karakteres, az életről már sokat tudó, és ezért bölcs mosolyú nőt fognak látni a színpadon. Ez a
metamorfózis pedig az előadásra is hatással van, másként szólaltak meg a dalok, árnyaltabb jelentéssíkokat mutat meg a szövegekben. A versek megzenésítésének örök csapdáját ő eddig is jó ízléssel elkerülte, a közelében sem járt a nosztalgiára kacsingató giccsnek. Előadását igazán pont az tette izgalmassá, hogy egy érdekes kísérlet szem- és fültanúja lehetett a közönség – akkor is, ha nem vette észre. Ideje elárulnom, miért került Freud neve a címbe. A Lámpafény nem más, mint a Szabad ötletek zenés jegyzéke, amit csak azért nem József Attila alkotott meg, mert nem volt muzsikus. A pszichoanalízis a játék fundamentuma, nem véletlen, hogy a szövegek szerzői is aktív kapcsolatban voltak így vagy úgy a pszichológiával – vagy a pszichológusukkal. Valamennyi versinterpretáció esetén a világot szemlélő narrátor áll az ábrázolás fókuszában, egy öntörvényű egyéniség, aki mindent előítélettől mentesen, gyakran iróniával szemlél. Nem érdekli, hogy mások tetszését elnyeri-e azzal, amit mond vagy csinál. A gyerekek, a művészek és félnótások privilégiuma ez a szabadság. Egy átlagember fél nevetségességtől, mindig tévedhetetlennek akar látszani, megállás nélkül tanácsokat osztogat és ítélkezik. Ezzel szemben ők gátlástalanul és folyamatosan kérdeznek, szeretnek csipiszt mutatni a környezetüknek. Előhozakodhat bárki a gondolta a fenével, de itt élnek ők köztünk, nem könnyű elviselni őket, mert kiszámíthatatlanok, egyszer bosszantóak máskor szeretnivalóak, hol idegesítőek hol meg nagyon humorosak. Örkény nem véletlenül tanácsolta az egypercesek olvasóinak, hogy a megértésükhöz néha előre hajolva a lábaink között érdemes nézniük a világot. Olyan humor ez, ahol időnként arcukra fagy a mosoly. A zeneversekben ez adja a kulcsot a kezünkbe, hogy értsük a Kihajolni Veszélyest (Weöres Sándor) vagy Nemes Nagy Ágnes A szomj című versadaptációját, de Karinthy Együgyü meséjéhez is jól passzol, Kassák Öregasszony énekelget című groteszkje pedig iskolapéldája ennek. Utóbbinál Harcsa Veronika el is árulta a felkonferálásában, hogy elolvasásakor egyből az jutott eszébe: „De hát ez egy blues!” (A Kassákhoz vonzódás jele, hogy készült egy Kassáknak szentelt önálló előadás is az énekesnő aktív közreműködésével).
A gyerekek, az öntörvényű művészek és a félnótások nézik így a világot. Gátlástalanul rácsodálkoznak az abszurditására, nekik nem léteznek örök a szabályok, így bátran semmibe is veszik azokat. Kegyetlen az őszinteségük, amit néha titokban irigyelhetünk is. A másik érdekesség a személyiségükből következik. Kiszámíthatatlanok és szélsőségesek. Mindig számíthatunk nem várt reakciókra, ezt a pulzálást ábrázolja lélektanilag hitelesen minden kompozíció. A nyitó „tételt” a rácsodálkozás és a kimondás szándéka uralja szokatlan és meglepő képzettársításokkal. Majd a kontrol elvesztésének dacos szituációja következik, ezt a halandzsa sorok, a hadarva ismételgetett szövegrészletek, majd a szavak nélküli kántálás érzékeltetik. A harmadik fázishoz nem kellenek szavak, elszabadul a pokol, elkezdődik az elme száguldása – ami vezethet euforiához és letargiához egyaránt –, ahol az énekszólam pusztán egy a hangszerek közül. Epilógusként pedig odakerül a végére a feloldás, a visszatérés a valóságba – egy szellemesen hangszerelt lezárás segítségével. A műsort indító Szobrokat Vittem (Nemes Nagy Ágnes), vagy az Ülni, Állni, Ölni, Halni (József Attila) szemléletesen illusztrálta ezt a koncepciót.
Egy filmrajongónak elég megemlíteni a Hamu és gyémántot ahhoz, hogy előhívja tudatukból a kultmozi minden nevezetességét. Mára a jazzrajongók számára a Harcsa és Gyémánt tandem éppígy védjeggyé vált, hívószó, ami előhívja egyedi zenéjüket. A gitáros kitalálta az autentikus hangzást az előadáshoz, ahol a dal és a szabad improvizáció jól megfér a blues néha melankóliába csábító tónusával. A gitár egyszer a nehéz énekszólamhoz társul egy duettben, máskor a felbontásokkal vagy épp riffekkel megtámogatója, mikor az kell, néha szárnyal, máskor cammogva döcögő kíséretet varázsol – csak gitáros közhelyet nem hallunk egyet sem. Dresch Mihály közreműködése többnyire eredeti módon gazdagítja a dalokat. Most nem a jazz és népzene általa tökélyre fejlesztett „fúziós” változatát hallottuk tőle, hanem a versek hangulatához keresett motívumokat, amik még intenzívebbé teszik a dalok érzelmi hatását. Időnként a kortárs kamarazenéből ismerős hangzásokat csempészett az előadásba (bár nálam a furulya meg a fuhun ide nem annyira illett). De mikor szaxofonnal ellenpontozta a témákat, egyszerre minden a helyére kerül, árnyaltabb hangulatokat és humort csempészett a minimál art jegyében a dalokba (rákacsintva ilyenkor a gitárosra). Olyan professzorra emlékeztetett, aki komótosan körbesétálva a műteremben egy-egy ecsetvonással érdekesebbé teszi a készülő festményeket.
Kővágóörsön meghallgattunk egy műsort az Így írtak ők – és így játsszuk el most mi mottó jegyében, miközben belenézhettünk egy roppant érdekes a tükörbe. Mintha Freudot láttam volna egyébként a hátsó sorban ülve kifelé jövet. De ebben nem vagyok biztos.
