A bencések „ora et labora” jelmondata korántsem behatároló értelmű – a nyitott szellemiség tágas szellemi komfortzónát biztosít számukra. Tanulságos és élményekben gazdag lehetőségek nyílnak, ha ki-ki úgy alakítja érdeklődési területeit, hogy „átfedések” jöjjenek létre. Ilyesfajta lelki tájépítészetre kínál lehetőséget az immár 19. alkalommal megrendezett Arcus Temporum elnevezésű Pannonhalmi Művészeti Fesztivál.
Fittler Katalin
Három nap Pannonhalmán, a szó legnemesebb értelmében vett fesztiválon! Olyan rendezvénysorozaton, amely egyszeriségével-egyediségével kiérdemli az érdeklődést. Az érdeklődők zarándoklatát. Mert egyes eseményei a média jóvoltából később felidézhetőek, ám az élmény többlete a jelenidejűségben, az „itt-és-most”-ban rejlik.
A „tematika” hagyományosan sokrétű: spiritualitás – imádság – zene – irodalom – képzőművészet; valamint a gasztronómia képviseletében látogatás a Pannonhalmi Főapátság Pincészetében. Idén a „Cultura Vini” különleges jelentőségét az adta, hogy a Pannonhalmi Főapátság borászata nyerte el az „Év Pincészete” vándordíjat, 2010 után második alkalommal. A megtisztelő szakmai elismerés mintegy az ünnepi nyitány funkcióját is betöltötte, egy nappal a fesztivál kezdete előtt.
2023-ban a monostor éves választott témája a zarándoklat. A szerzetesközösség készül a Bazilika felszentelésének (2024-es) 800. évfordulójára – és az Egyház számára sajátos utat jelent, hogy 2021 és 2024 között Ferenc pápa közös „szinodális” gondolkodásra hívja meg a katolikusokat. A zarándok-tematika hatotta át a kulturális programokat is – és nem utolsó sorban, valamennyi résztvevő (a szervezőktől a közreműködő művészekig és a zarándokút hosszabb- rövidebb szakaszán társuló érdeklődőket, akik megtapasztalhatták az egyetlen betű különbségét, amennyiben „közönségből” időszakosan „közösséggé” váltak) valamiféle spirituális élménnyel is gazdagodott, a művészi élményeken túl. Feloldódni a közösségben, fogékonynak lenni a környezet szépségei iránt – és nem utolsó sorban: szembesülni önmagunkkal, észlelve a változásokat, amelyek eme élmények hatására jönnek létre.
Immár hagyományosan a zenére irányult az érdeklődés legerősebb reflektorfénye. Ezúttal is két zeneszerző művei szerepeltek a koncertek műsorán – az idei rendezvény művészeti vezetői, Győri Noémi és Madaras Gergely Joseph Haydn és Arvo Pärt alkotásaiből állították össze a programot.
Az öt hangverseny program-címet kapott, a képzeletbeli zarándoklat állomásaiként: Hívás, Elszakadás, Az út, Merengés, Megérkezés. A Szent Márton-bazilika után a Boldogasszony-kápolna adott helyet a hangversenyeknek, majd – a korábbi évek gyakorlatát követve – „sétálós koncert” következett, ezúttal erősítve az Út-tematikát, amikoris a kápolnából a bazilikába sétáltunk át. Ezúttal a naplemente élményéhez kapcsolódva útközben szabadtéri intermezzóval gazdagodott a program. A harmadik nap többletét a napfelkelte-élmény adta: meglepően sokan vállalkoztak arra, hogy a hajnali koncertet is meghallgassák, amely háromnegyed 6-kor kezdődött. A zárókoncertnek a Főkönyvtár adott otthont.
Már a nyitókoncerten megismerhettük a háromnapos rendezvénysorozat két külföldi együttesét, a Zeke Mihály vezényelte Cythera Európai Kamarakórust és a prágai Talich Quartettet (az utóbbiak kizárólag Haydn-művek előadóiként). A Talich Quartet alapítója 1964-ben a jelenlegi primárius édesapja volt, posztját épp negyedszázada tölti be fia, ifj. Jan Talich, a jelenlegi formáció 2019-ben állandósult. Játékukat hallgatva az az ember meggyőződése, hogy nem törvényszerű a burnout szindróma… Külön öröm volt érzékelni, ahogyan mind a négy játékos „azonos hullámhosszon” vette a haydn-i humor, szellemesség valamennyi gesztusát. A 10 ország fiataljaiból alakult 18 tagú kórust projektegyüttesként határozta meg az ismertető – ezzel leginkább vállalkozókedvükre utalt, hiszen az ad hoc társulások esetlegességeit még csak nyomokban sem fedezhettük fel kimunkált produkcióikban. Szép hangok, szólista-minőségűek, intonációs biztonságon túl érzékeny hangszínérzékkel (ami a dinamikai kidolgozottságban mutatkozott meg). Mint megtudtuk, ők már napokkal korábban megéreztek, hogy otthonosan érezzék magukat ebben a környezetben.
A legnagyobb apparátust foglalkoztató koncert-szakasz a sétálós est második része volt, ahol vendégként Madaras Gergely vezényletével a Liszt Ferenc Kamarazenekar működött közre. (Az ismertető megemlékezik arról, hogy idén 60 éves az együttes – de talán érdemes lett volna a tagságában teljesen megújult utódról is közölni valami lényegi-informatívat.) Itt hallottuk Pärt két nagyszabású kompozícióját, az In Spet és a Te Deumot. A rendszeres hallgatók ily módon fokozatosan nyertek beavatást az észt mester zenei világába.
Fejérvári Zoltán Pärt több zongoradarabját játszotta, kamaraműveinek megszerettetéséért főként Győri Noémit, Madaras Gergelyt és Rohmann Dittát illeti köszönet – vokális műveinek világára a kamarakórus nyitott ablakot.
Haydn gazdag életművéből ritkán hallható kompozíciók és átiratok kerültek előadásra – ismeretlen portréját mutatták e hangképek, amelyeket mégsem csupán ritkaságértékük miatt fogadtunk szívesen. És további portré-vázlatokat kaptunk Bősze Ádám frappáns- szellemes előadásából, amelyben megválaszolta a hallgatók többségében felmerült kérdést, miszerint hogy került egymás szomszédságába éppen Haydn és Pärt zenéje. Az istenhitet jelölte meg közös nevezőként az egyházi műveket liturgikus célra komponáló Haydn és a hitét megfogalmazó, úgymond, imádság-zenét komponáló „teológus-muzsikus” Pärt között.
A zarándoklás mellé kívánkozik a „musikalisches Opfer” kifejezés, ezúttal nem a Bach-mű címeként, hanem annak a gesztusnak a jellemzéseként, amely – a műsor függvényében – az előadókat jellemezte. A lelkiismeretes-profi felkészültséget magától értetődőnek tekintve, külön értékként emelném ki a hangversenyek „végigkomponált” részeit, amikor eleve „lemondtak” a tapsról. A már-már közhellyé silányított „alázat” igaz megnyilvánulása volt ez,
részeként az átgondolt koncepciónak – s nem utolsó sorban annak bizonyságaként, hogy maguk is vállalkoztak arra a szellemi zarándoklatra, amelyet a műsor jelölt ki számukra. A csend, amelyet a „bioáram” közvetített, erőteljesebb volt, mint bármilyen hangos tetszésnyilvánítás. Habár abban sem volt hiány – amikor az Út megfelelő részén jártunk. És főképp a Célnál, ha úgy tetszik, a Megérkezésnél.
Amely, remélhetőleg csak közbülső stáció – hiszen más tematikával, de folytatódik az út, a fesztivál-pályán, jövőre.
Fotók: Hirling Bálint
