Az utóbbi években, sőt, évtizedekben tapasztalhatjuk, hogy világszerte egyes jazz fesztiválok műsorfüzetében nagyítóval kell keresni a jazzkoncerteket, pop-rock előadók neveivel viszont annál inkább találkozhatunk. Nyitottság vagy a műfaj öngyilkossága? Ez itt a kérdés.
Gáspár Károly
Az egyik legnagyobb múltra visszatekintő nemzetközi jazz fesztivál minden év nyarán a svájci Montreux városában kerül megrendezésre. 1967- ben Claude Nobs (1936-2013) indította el az eseménysorozatot, melyen gyakorlatilag minden jelentős amerikai és európai jazzista színpadra lépett az évek során. Persze még Nobs életében megtörtént a nyitás más műfajok felé, de azt gondolom, személye garancia volt afelől, hogy a Montreux Jazz Festival betölti valódi funkcióját, küldetését. Itt kell megjegyeznem, hogy az idei fesztivál fellépői között megtalálható Iggy Pop már 2018-ban is megmutatta félmeztelen testét az Auditorium Stravinski falai között…
A jazz mindig a nyitottságáról volt ismeretes, hiszen nagyban hozzájárult a műfaj fejlődéséhez ez a hozzáállás. A mainstrem vonulat is számos hatást rejt magában, a később kialakult jazz-rock fúziója pedig még hangsúlyosabban jeleníti meg – nevében is- a kapuk kitárásának eszméjét. Ez szép, jó és helyes, azonban a túlzott „tessék csak jönni” attitűd egy idő után már ártalmas, mit ne mondjak, invazív lehet a jazzre nézve.
Mi az igazi jazz? Szokták feltenni a kérdést azok, akik hívei a végtelen nyitásnak. Nos, engedtessék meg nekem egy egyszerű válasz. Jazznek, vagy „igazi jazznek” olyan zenét nevezek, amelyben van IMPROVIZÁCIÓ, méghozzá a nagy elődök által lefektetett nyelvezetet követő rögtönzés. Hogy egy példát hozzak; a Guns N’ Roses egyébként nagyszerű gitárosa, Slash nyilván másként szólózik, más zenei nyelvet beszél, mint John Scofield, Pat Metheny, vagy George Benson.
Érv szokott még lenni, hogy a közönség szélesebb rétegeit kell megszólítania egy jazz fesztiválnak. Az alaptétellel nem szállok vitába, osztom ezt a véleményt, azonban a „hogyannal” vannak gondjaim. Hiszen ha nyitok egy különleges borokat kínáló boltot, vállalnom kell a rizikót, hogy nem fognak tömegek tolongani a bejáratnál. Azonban érdekes módon a nagy nemzetközi jazz fesztiválokon igenis tömegek tolongtak, ámulva hallgatták a zseniális jazzművészek játékát, tehát rentábilisan működtek addig is, amíg nem változtatták meg egyes szervezők a koncepciójukat.
Na és hol van a kölcsönösség? Merül fel bennem egy újabb kérdés. Ha a jazz eseményeken koncertezhetnek pop-rock formációk, előadók, vajon fordítva miért nem működik ez? Európa legnagyobb fesztiváljáról is -mely történetesen a Sziget- tudomásom szerint, immáron jónéhány éve száműzték a jazzt. Hogyan történhetett meg ez? Egy blues, pop vagy rock fesztiválon is lenne helye a jazznek, hiszen ezen köröktől szintén nyitottságot várna el az ember. De mivel ebben az ügyben nagy nyilvánosság előtt gyakorlatilag senki nem szólal meg -legalábbis a magyar jazz szcénát tekintve-, így annak a bizonyos néma gyereknek az esete forog fenn, akinek anyja sem érti a szavát.
Zárógondolatként jegyzem meg ismét, hogy a jazz és a jazzisták nyitottságával mélységesen egyetértek, én magam is így próbálom megélni muzsikusi mivoltomat. Azonban ha nem kapunk észbe, egy szép napon azt vesszük észre, hogy már nincsen nálunk a műfaj csodás kapujának kulcsa, sőt, kitessékeltek minket a „Jazz Édenkertjéből”…
