Joshua Blue / Steven Blier – Black & Blue (2023)
Ha javasolnom kellene egy idei albumot, ami jó példázza, hogy a sokrétűség és a minőség nem zárja ki egymást, akkor ez a lemez lenne nálam az egyik favorit. Feltehető persze a kérdés, a 21. században régi kor műfajaira „visszamerengni mit ér”? Nem olyan anakronizmus ez, mint egy múlt századi mobil leírásából magyarázni el egy mait? Hozzászokhattunk már, hogy a muzsikusokat már nem kötik a műfajok szabályai olyan szigorúan, mint régen. Főleg a jazzben, aminek gyakran a pillanatnyi ihletettség, a teremtés adta a lényegét. Egy zenei alkotás összetettségének feltárásához ezért néha árnyaltabb szempontok szükségesek. Ebben az esetben az egyik alapvetés legyen az, hogy bár a blues ott volt a jazz forrásvidékén – akár a gospel vagy a spirituálé -, de nem azonos vele. A másik nézőpontnak pedig javaslok egy zenetörténeti vonatkozást. Provence-ban anno jongleur-nek az számított, aki tisztes fizetségért cserébe kiváló dalnok volt, a trubadúr meg ugyanezt kedvtelésből művelte, mert megengedhette magának. Kérdés, léteznek-e még ők egyáltalán a mai világban? Nos, hogy itt vannak köztünk, arra Joshua Blue pont egy eklatáns példa. Adott egy sikeres modernkori operatenor, aki bravúros jongleur-ként énekelte el a Metropolitanban Pétert Gershwin Porgy and Bess-ében, az evangélistát Bach Máté passiójában a Los Angeles-i Operaházban, Philadelphiában pedig Mantua hercegét osztották rá a Rigolettóban. Napjaink felkapott vándortrubadúrja erre most előrukkol egy kuriózum számba menő lemezzel, amin a blues dominál. Látszólag.
Iván Csaba
A kérdés az a hasonló próbálkozások gyakran vegyes fogadtatását ismerve, hogy vajon miért kockáztat? Miért hagyja el a komfortzónáját? Mikor az operából a jazz térfelére merészkedik valaki, az eddigi tapasztalatok szerint többnyire ellentmondásos lesz az eredmény. Egyszerűen azért, mert az operaénekesek a vokalista világ „testépítői”, akik évekig edzenek azért, hogy felépítsék a hangjukat, a jellegzetes intonációt, majd kiválogatják a hozzá illő repertoárt. Ezért a szakírók és a közönség abban gyakran egyetért, hogy nem lehet belőlük soha jazzénekes, csak operaénekes, aki jazzt énekel. Az operához szükséges hang súlya egyszerűen elnyomja a produkciót. Hogy ez az album szerintem mégsem esett ebbe a csapdába, ennek két oka van. Az egyik, hogy Blue remekül ráérzett arra, hogy ha okos kompromisszumot talál az intonáció terén, akkor intenzíven közvetíthet gondolatokat és érzelmeket egy olyan közösségnek, akiket, mint operaénekes soha nem érne el. A másik okot pedig úgy hívják: Steven Blier. Napjaink reneszánsz kaméleonja, zongorista, zenetudós, a Juilliard School énekművészeti tanszékének oktatója, sőt még jeles szakíró is – de ami most nekünk fontosabb – a New York Festival of Song ötletgazdája. A gyorsan roppant népszerűvé váló New York-i Dalfesztivál sikerének titka pont az, ami a lemezé. Ötvözi a zenetudós kutatómunkájának elméleti eredményeit „a vokális hedonizmussal”. Náluk Brahms, a Broadway slágerei és a Beatles egyenrangú zenék. A NYFOS Records sorozatának új darabján – nyilván az alliteráció miatt – a blues elé kerül virtuálisan a hashtag, mert ez a kulcsszó. Erre a lemezre is érvényes gyakran elmondott figyelmeztetésük: „Tőlünk egy dal sincs biztonságban”.
A lemez keletkezésének érdekes előtörténete van. Blier egy Protest nevű és tematikájú Juilliard-műsort tervezve a diszkrimináció témájához keresgélt ma is aktuális régi dalokat. Joshua Blue-t megkérte, aki akkor még újonc volt a Juilliardon, hogy vessen egy pillantást ‘Fats’ Waller Andy Razaf 1929-es szövegére írt legendás kompozíciójára, a „Black and Blue”-ra. Josh legközelebb az „olvasópróbán” úgy interpretálta a dalt, hogy szó bennszakadt, hang fennakadt, még Blier is csak azért vett levegőt, hogy kijelentse: „A Black and Blue lehetne a NYFOS Records első CD-je”. Ha első nem is lett, de 2022 novemberében rögzítették Brooklynban a Big Orange Sheep stúdióban. A válogatás igazi különlegessége az, hogy zeneileg valójában egy szélesebb spektrumból válogat. Ha úgy tetszik, jelképes zenei séta ez New Orleans francia negyedében kicsit a spirituálé, a gospel meg a latin jazz és nagyon a blues vonzásában. Ott is lekiabálnak az erkélyekről, sőt lazán beszállnak a kórusba, ha tetszik nekik a zene meg a szöveg. Itt pedig utóbbinak a szokásosnál is nagyobb szerepe van. Egyszerre ünneplik bennük Amerikai varázslatos sokrétűségét, és kritizálják makacs ellentmondásossága miatt. Ennek a tematikának emblematikus darabja az albumon Langston Hughes 1947-es Freedom Train című költeménye, amit Thomas Hayward egy ballada stílusban zenésített meg. A háború után bejárta az akkor 48 államot egy piros, fehér és kék színűre festett vonat, rajta az emberek büszkén megnézhettek olyan nevezetes dokumentumokat, mint Kolumbusz Kristóf levele, a Függetlenségi Nyilatkozat, vagy a német és japán kapituláció dokumentumai a második világháború végén. A nemzeti öntudatot kívánták így erősíteni, hogy „Amerikát eladják az amerikaiaknak”. De néhány déli városban nem engedték, hogy feketék és fehérek együtt tekintsék meg ezeket. Évtizedeket várt a szavazati jogról és az egyenlőségről is szóló kompozíció a bemutatásra. Mikor 2019-ben a tenorista Joshua Blue és a zongoraművész Steven Blier először élőben bemutatta, azonnal érezték megrendítő hatását. Mikor pedig most stúdióba vonultak, nem lehetett kérdés, hogy ez lesz a „zászlóshajója” a lemeznek.
A tematika sokrétűségére és a zenei kínálat minőségére kiváló példa a mexikói Al D’Artega érzéki rumbája, a „Negrita”, meg a 1914-ben szintén W.C. Handy közreműködésével készült dal, a „Yellow Dog Blues”. A „Red Beans and Rice” vidám megidézése a hiteles felvételt maga után nem hagyó Gladys Bentley-nek, akit szókimondása miatt mégis megőrzött a kollektív emlékezet, mert a szeretőkről, a diétáról fanyar humorral elénekelt bluesok megértéséhez bőven elég, ha járatos valaki a harlemi szlengben. Nevezetes darab Billy Strayhorn 1939-ben írt dala, a „Day Dream” is, amit 1957-ben Ellával is felvettek. Van tisztán spanyol muzsika, María Elena Walsh 1972-es „Como la cigarra ”-ja. A vájtfülűek figyelmébe ajánlom, hogy a lemez hangszeres közreműködői (Chris Benham és Jay Sawyer ütőhangszereken, Vince Giordano és Will Slater basszusgitáron, Alex Levine gitáron, Jasim Perales harsonán, Oskar Stenmark kornetten és trombitán, valamint Jason Yeager a Fender Rhodes-on) a csak filmzenékre jellemző fortélyt valósították meg Blier vezérletével. Azért jó, mert fel sem tűnik, de a minimális jelenlét mégis fontos része az előadás sikerének. Amerika másik arcát Lewis Allan szerzeménye, a Billie Holiday repertoár emblematikus dala, az 1937- es „Strange Fruit” reprezentálja. Feltették Stevie Wonder Orwell 1984 című regényére utaló 1972-es gospel fogantatású „Big Brother”-je mellett Paul Simon 1975-ös Nixon erkölcsi rombolásairól írt „American Tune”-ját is. És van az albumon egy a büszke egységet hirdető spirituális inspirációjú vonulat is: ide sorolható Hall Johnson „Ride On, King Jesus” feldolgozása, meg a gospeles alapokat használó Moses Hogan jegyezte „Walk Together, Children”, ahol Blier kedvére brillírozhat a billentyűkön.
A lemezkészítők megosztották velünk az álmukat 13 dalban és 49 percben. Érdekesebbnek látjuk a világot utána, és jobban értjük Amerikát.
Black and Blue, NYFOS Records (2023)
