Joshua Redman nem tett mást, mint komolyan vette Fats Domino 1960-as slágerét, az „I’m Walking To New Orleans”-t, elment a jazz ősrobbanásának helyszínére, ahonnan a kitörés után a láva földtörténeti mértékkel pillanatok alatt elárasztotta az Államokat. Ez a világ leglazább városa, még Havanna is innen importálta a hedonizmust. A gyors elterjedésért nagyrészt a 40-es évek fő zuluja, Louis Armstrong a felelős, aki megismertette Chicagót ezzel a zenével, aztán elvitte New Yorkba is a csak Louisianára jellemző feelinggel együtt. A jazz egy életforma a ’Let the good time roll’ jegyében. A lazaság legkomolyabb tanfolyamát az itteni Francia negyedben, a helyi agórán sétálva lehet elvégezni. Ezért vonult egy itteni stúdióba alapkvartettjével (Aaron Parks zongora, Joe Sanders basszusgitár és Brian Blade dob) Josh Redman, és meghívta Gabrielle Cavassát, aki – mint ő annak idején – Kaliforniából tette át ide székhelyét, mert szerinte „sehol nem játszanak annyi stílust ilyen magas szinten és szenvedéllyel, mint itt. Hihetetlen, hogy ebben a városban mennyi zene van. Ha előbb tudom, hogy ilyen hely létezik, már rég itt élnék”.
Iván Csaba
Josh debütáló Blue Note albumán tehát az egyik kuriózum, hogy énekesnőt hívott meg a projektjébe. A Tour of Jazzhez ideálisan passzol Gabriella Cavassa, aki 21-ben a jazzvokalisták legrangosabb Sarah Vaughan nemzetközi versenyét nyerte meg. Tekinthető koncept lemeznek, mert a kortárs jazz kiválóságainak a 9/11 utáni nyilatkozatait juttatja eszünkbe, mikor félretéve máskor kritikus attitűdjüket, kinyilvánították – hazájuk áll a fontossági sorrend élén. Az album, a Where Are We exkluzív jazzmotívumokkal díszített Tiffany-kollekció. Minden szám más műfaj, más stílus, tele érdekes zenei ötletekkel, ami néha csak az ismételt meghallgatáskor tűnik fel. Jó példa erre rögtön az első dal a lemezen, az „After Minneapolis” szaxofonszólóval indul Woody Guthrie legendás dalát, a „This Land Is Your Land”-t felidézve, a végén a Blue Rhapsody egekbe emelkedő klarinét futamára emlékeztetőn, hogy a zongora komótos belépése után megszólaljon George Floyd gyilkosságra reflektáló dalszöveg, majd a zenekar dühödt „hangoskodása” után a szaxofon egy feloldó epilógus tegyen a végére.
Biztos siker lesz a februárban induló amerikai-kanadai turnén Springsteen „Streets of Philadelphiá”-ja is, a lemezen Kurt Rosenwinkel gitárján rajzolt bluesos témára énekli el Cavassa funkys lejtéssel. A „Chicago Blues” specialitása viszont Joel Ross vibrafonnal felskiccelt Count Basie sziluettje. A jazzszecesszió finomsága a Jimmy Webb szerzemény, a „By the Time I Get to Phoenix”, meg az Eddie DeLange and Louis Alter kompozíció – szerintem az egyik csemege – a „Do You Know What It Means Miss New Orleans”, amit Armstrong és Billie Holliday is műsorán tartott anno. Ebben a változatban a finom groove mellett Nicholas Payton varázslatosan elfújt szólója, és a végén hallható – New Orleans kikötői bárjait idéző – jammelése a szaxofonossal igazán figyelemre méltó. Az „I left my Heart in San Francisco” finom east coast interpretáció szépen intonált énekszólammal.
Érzékelhető, hogy Redman a rutinos chefek fűszerezésről vallott tanítását követi a szólóinál: a diszkréten kevés bőven elég. Azoknak a három instrumentális feldolgozást ajánlom figyelmébe, akik a kortárs szaxofonozás elit improvizatőrére kíváncsiak: a „Manhattan” a 40-es évek klubjait idéző szép ívű szaxofontéma karakteres zongora-gitár párhuzammal a háttérben, a „Baltimore” poszt-bopos ornamentikát használó mestermunka, legjobban pedig – jó érzékkel és mértékkel – Coltrane „Alabamá”-jában engedte el magát. Redman elismeri a fülszövegében, hogy az album hallgatható standardek gyűjteményeként, balladaválogatásként, de tribute kalandozásnak is tekinthető Tiffany modorában. A három nézőpont bármelyike ideális választás a lemez meghallgatásához, ahogy ezeket érdemes majd követni, mikor felkapaszkodunk majd nyár elején Európában – és reméljük nálunk is – kikötő a Louisiana gőzösre. A ’Let the good time roll’ előre garantálható.
Joshua Redman – Where Are We
Kiadó: Blue Note Records, 2023
