„Várjanak egy percet,… még nem hallottak semmit!” Fontos mondat ez a filmtörténetben, ami először a Warner 1927. október 6-án megtartott premierjén hangzott el, mikor bemutatták Alan Crosland filmjét. Ugyan csak félig hangosfilm – a másik fele néma és feliratos, de revelációként hatott, és mindenki látni-hallani akarta. Két téma volt, ami szóba jöhetett, mikor a filmgyárnak el kellett döntenie, hol vesse be az új technikát: a western és a jazz. Amerika nemzeti büszkeségének és egyben az identitásának két pillére. Aki az ígéret földjére, Amerikába vágyott, az a jazz-szel kezdte az ismerkedést a nyelvtanulás mellett. A westernben honfoglalásuk hőskorát örökítették meg, a jazz pedig az amerikai szellemi szuverenitást és tehetséget demonstrálta. Nyilván a western vad lövöldözése is tetszett volna az embereknek, de az igazi nagy durranás mégis az, ha megszólal az énekes, akit eddig csak az hallhatott, aki bejutott egy színházterembe. Így a választás a Jazzénekesre esett. A filmesek pedig a sikert látva ettől kezdve sightseeing tour-okat prezentáltak ennek a zenének a forrásvidékére. Mindig szenzáció, ha valamit találnak, amit elveszettnek hittek, vagy felújították és digitalizálták, és ma is tökéletesen hat.
Iván Csaba
Hadd szóljanak a fanfárok!
Howard Hawks 1947-es filmje, A zene szerelmese erre tökéletes példa. Ezért elég különleges a létrejöttének története is, jól illusztrálva, mit jelent Amerikának az olvasztótégely vagy a salátástál metafora, miért képesek mindent adaptálni, saját képükre formálni – miközben hatékonyabbá is teszik. A történet a Weimari Köztársaságban kezdődik, itt élt Robert Thoeren az 1930-as évek elején. A náci hatalomátvételt követően Párizsba emigrált, és vitte magával egy vígjáték tervét, ami arról szólt, hogy két állástalan muzsikus nőnek öltözik, hogy felléphessenek a Hollandia Tulipánjai nevű női zenekarral. Ugye ismerős? Richard Pottier rendezett 1935-ben francia filmet ebből, ez lett Fanfare d’amour. Csinált aztán belőle Kurt Hoffmann 51-ben egy német remake-et. Ezt nézte meg egy bécsi moziban Billy Wilder, de nem volt elragadtatva tőle. Mivel később Hollywoodban minden idők legsikeresebb vígjátékát alkotta meg belőle Some like it hot címmel, tudott ő már akkor is valamit.
Wilder még Berlinben írt egy szinopszist „From A to Z” címmel. Ebből a Hófehérke történetből rendezett két sikeres amerikai filmet is Howard Hawks, Wilder pedig mellette, míg elkészült az első változat, a Szőke szélvész (1941), megtanulta a szakmát. Már ebben fontos szerep jut a jazznek. Nyolc szobatudós agglegény Manhattanben kilenc éve dolgozik egy enciklopédián. A megbízó azért hajlandó finanszírozni, hogy saját rokonáról legalább olyan terjedelmes szócikkben olvashasson majd benne, mint amilyenben a szerinte túlértékelt Edisonnal és Bellel tették korábban megjelent munkákban. Az örökösnő tudósaink szerencséjére rajong a csoport szellemi vezéréért, a Gary Cooper alakította Bertram Potts professzorért. Aki egy betévedt szemetes amerikai angolját alig értve rájön, hogy a szlenghez, ami az ő szócikke, valójában nem ért. Beleveti magát New York éjszakai életébe, hogy akkor tanulmányozza a nyelvet, mikor „leveszi a kabátját, és a tenyerébe köp”. Tanulmányútja során egy mulatóban rábukkan az énekesnőre, aki gravitációs kísérleteket folytat a rajta levő ruhákkal, szlengkészlete pedig kifogyhatatlan, miközben előadja az eredetileg Martha Tilton által énekelt Krupa és Roy Eldridge slágert. A „Drum Boogie ” akkora sikert arat a big banddel kísért verzióval, hogy Katherine „Cukicicu” O’Shea (Barbara Stanwyck) közkívánatra megismétlik unplugged változatban egy asztal mellé telepedve az alkalmi kórussal, ahol Gene Krupa a dobok után egy dobozból elővett gyufaszálakkal kíséri –valódi kuriózum.
A film eredeti címéről (Ball of Fire) a magyarítójának a Szőke szélvész jutott eszébe, és annyira beleszeretett az ötletébe, hogy az sem zavarta, hogy szőke nő az nem szerepel benne. Igaz, valóban szélvészként kavarja fel az agglegények agyhangú életét.
Jazz a lelke mindennek
Hawks-nak esze ágában sem volt Song Is Bornt újra megrendezni hat év múlva. De aztán Samuel Goldwyn előhozakodott egy olyan érvvel, amire nem volt szíve nemet mondani. Egy csekk volt, rajta a 250 után még három nullával. Ezért készült el a remake. Az alapcsapat az operatőr Gregg Tolanddel az élen (aki Welles Aranypolgárával beírta nevét az egyetemes filmtörténetbe) adott volt. A castingosokra várt a feladat, hogy Gary Cooper és Barbara Stanwyck helyére próbáljanak megfelelő alternatívát keresni. Végül Danny Kaye és Virginia Mayo mellett döntöttek. Hol nyúltak bele forgatókönyvírók a történetbe, hogy valódi jazzfilm legyen? Itt a New York-i szobatudósegylet egy zenetörténeten szöszmötöl. Két betévedt ablakmosó fordul hozzájuk segítségért, akik egy ideje ott dolgozva figyelték őket, és kvíz kérdéseire keresik a válaszokat, amit a nyeremények reményében beküldhetnek. Úgy tűnt nekik, hogy értenek a zenéhez. Addig nincs is gond, míg Bach, Rossisi, Wagner és Verdi a téma. Csak közben az ismert témából „B-A-C-H Boogie”-t varázsol az egyik „ablakmosó” (amúgy akkoriban népszerű vaudeville komikus és zenész, Ford Washington „Buck” Lee) egy pörgős balkezes basszust rögtönözve hozzá a zongorán. De felismer a kottákra nem sokat költő zongorista a Grieg által a Peer Gynt-hez komponált Anitra’s Dance-ben egy gyönyörű afrikai népdalt is. Ellington „prof” klarinétszólama alá már játssza is a zongorakíséretet, persze jazzesen. Csodálkozik két jammelő „ablakmosónk”, hogy a jazzt, szerintük az amerikai népzenét, a tudósok mennyire nem ismerik. Semmit nem mond nekik a swing, a jive, a blues meg a bop. Frisbee professzor ekkor ébred rá, hogy a zenetörténetet megírni a jazz nélkül már nem lehet. Precíz tudományos alapossággal tervet készít, hogy végigjárta egy jegyzetfüzettel Manhattan mulatónegyedét, hogy rábukkanjon a jazz autentikus szakembereire.
A kép és a zene viszonya a filmben
Melyik az egyetlen film, ahol a két főszereplő után a főcímzene alatt olvasható egy korabeli komplett Ki kicsoda a jazzben? A zene szerelmese, amiben élőben hallhatjuk a produceri- rendezői koncepciót követve a jazz akkori főszereplőit. Mindenkinek jut legalább egy standard: Benny Goodman szeptettje (aki cameóként az egyik profot alakítja) mutatja meg, hogy szól originális verzióban a „Stealin’ Apples”, Tommy Dorsey-nak jutott az „I’m Getting Sentimental Over You”, Louis Armstrong a „High Society”, Lionel Hampton a „Goldwyn Stomp”, Charlie Barnet pedig a „Redskin Rhumba” interpretálásában egészíti ki a hangképes illusztrációt. De feltűnik Mel Powell, Louie Bellson és Benny Carter is – mindenki nem is fér fel a főcímre. Formációként viszont ott olvasható a Buck and Bubbles mellett a Russo and the Samba Kings, sőt a Page Cavanaugh Trio is, akik Virginia Mayo-t kísérik egy dramaturgiailag fontos dalban, a „Daddy-O”-ban (I’m Gonna Teach You Some Blues). A Golden Gate Quartet egy remek „Old Blind Barnabas”-t tesz be a közösbe. A precíz kutatás közben itt is rábukkan a prof egy énekesnőre, akinek esze ágában sincs szakíróvá válni Frisbee meghívása kedvéért, amíg a rendőrség nem kezdi intenzívebben keresni gengszter szeretője miatt. Akkor beállít, és pillanatok alatt feje tetejére állítja az addigi egy unalmas angol klubhoz hasonlító világukat. Honey Swanson az idős házvezetőnőn kívül mindenkit levesz a lábáról, Olyan ő ott, mint a bűnbeesés almája, titokban mindenki szívesen beleharapna. Mikor Frisbi érzékeli, hogy a szélvész még őt is képes magával ragadni, próbál megszabadulni tőle. Elküldené, feleségül venné, de egyik sem bizonyul megnyugtató megoldásnak, a káosz egyre nő. A végére is marad poénja a forgatókönyvíróknak. A lány figyelmezteti a profot arra, ha Newton annak idején nem szemlél elég figyelmesen egy almát, máig nem ismernénk a gravitációt. Howard Hawks Zene, mint kommunikáció a filmben címmel Gregory Camp 2020-ban egy teljes kötetet szentelt a témának, hogyan használja a muzsikát Hawks a filmjeiben. Ehhez a könyvhöz persze filmes melléklet is dukál illusztrációként. Ebből sosem hiányozhat a Szőke szélvész és A zene szerelmese sem.
