Egy Dee Tangerben sokkal többet ér, mint csepp a tengerben. Mindenki láthatta, hogy lopta el a show-t Dee Dee Bridgewater – nem lehetett nem rá figyelni – az International Jazz Day marokkói gálájának fináléjában. Ezért, mikor kiderül, hogy nálunk koncertezik a mai jazz egyik koronaékszere, a hőség sem állhatott utunkba.
Iván Csaba
„Kezdetben volt a jazz, aztán az Úr megteremtette a világot” – jutott eszembe a koncertet hallgatva a ma már csak az emlékekben és az archívumokban létező rádiós jazzmagazinom, az Akkord mottója. Nem véletlenül. Illuminációt emlegethet, aki spiritiszta, a természet örökké létező ősenergiáját a panteista, ami persze túlzás, de legalább eredetibb, mint a manapság minden énekesnőre sztereotipiaként ráaggatott díva szó. Aki azt hiszi, hogy a vonzerő és a jazz-repertoár ismerete elég a sikeréhez, az gondoljon arra, mi történt a spanyoloknál, mikor jó szándékú dilettáns restaurátorok nagyot mertek, és a mémvilág trónjára ültették Jézust és Szent Györgyöt, vagy inkább, ami megmaradt belőlük. Ahogy egy fordítónak is örök dilemma, hogy hűséges legyen a szavakhoz, mondatokhoz, vagy a szerző stílusára, humorára koncentrálva szabadabban kezelje esetenként bátran átírva az eredeti szöveget. A jazz-frazeológiát tökéletesen ismerő énekes okosan összerakott setlistjének köszönhetően remek és sokrétű válogatást hallottunk a pályafutásából. Jártunk vele egy fülledt, déli klubban, láttuk egy musical intenzív zárójelenetét, tanúi lehettünk a harlemi templomok extázisának, megidézett nagy elődöket, Billie Holliday-t, Nina Simone-t, az égi színpadokon is nyilván sikeres Ray Charles-t, Chick Coreát és Wayne Shortert. Mesélt, kommentált, kiderült, hogy a We exist! névre keresztelt turné címének létezik feminista és afroamerikai értelmezése is. De leginkább azt értettük meg, hogy a derék franciáknak megint igaza van: ízlés csak a felnőttkorra alakulhat ki egy emberben a tapasztalatok birtokában. Nem lehet megvenni ezt a készséget, a konok elszántság, a mitologikus hősökhöz hasonlatos erőfeszítés is kevés hozzá. Az eleganciától a minőségi borválasztáson át a zenéig ez mindig igaz. Lehet valaki istenáldotta tehetség, mint Mozart, de az időtálló produkciót azért a képességek, a tapasztalat és az intuíció együttesen garantálják.
A koncert sikerének egyik fontos „tényezője” a zongora és az orgona mögött ült, és úgy hívják Carmen Staaf. Nem tudom, járt-e már Seattle-ből korábban nálunk a hölgy, de hogy fog, abban biztos vagyok. Klasszikusoktól a salsáig mindent egyéni ízzel játszik, hallható, hogy Danilo Péreznél vett leckéket, hogy kétzongorás koncertet adott Herbie Hancock társaként, meg hogy Wayne Shorter és Wynton Marsalis miért hívta meg közös projektbe. Most olyan a régi dalok érdekes új hangszerelését tette le az asztalra, hogy egyik ámulatból a másikba estünk. Nem véletlen, hogy megfordult már az időnként elpoposodó Newport-i, Monterey-i, Montreux-i és North Sea-i fesztiválon is, ha a rendezők izgalmas kortárs jazzt akartak a kínálatba. Hogy a koncerten mi hangzott el az nyilván Dee döntése volt, de a hogyan Carmen érdeme. Aggódnia nem kellett, hogy hány oktáv kiéneklésével kalkulálhat, Bridgewater intonációja ma is eredeti és különleges, hangja semmit nem vesztett erejéből, dinamizmusából. Pazar kóstolót tettek elénk a legelső LP-jéról ismerős „People Make the World Go Around”-dal indítva, Billie Holiday „Strange fruit”-ját, meg Nina Simone Four Women-jét úgy idézték meg, ahogy még soha nem hallottuk. Rosa Brunellót Dee először 2021 nyarán vitte el itáliai turnéjára a kísérő trió tagjaként, hogy megjelölte a noteszben, azt jelzi, hogy 2022 tavasza után idén újra ő lett a combo bőgőse. Még a műsort színesítő exkluzív tánckoreográfia némelyikében is szerepet vállalt (Dee nem véletlenül kapott Tony-díjat Óz, a boszorkány megformálásáért).
Láttunk hatásos kelet-afrikai rossz-szellemeket elűző táncot (nem is maradt egy sem a Müpában), az esőtánc is hatásosnak bizonyult – egy nap múlva. A földanya megjelenését jazzköntösben ugyan nem lehetett megörökíteni, mint a napfogyatkozást vagy az északi fényt, mert a Müpa magyarul és angolul most is udvariasan megkért erre minket. (Ez rendben is van, hiszen ez mégsem egy falusi borpiknik, de javaslom, hogy ne vegyék át a fesztiválok a koncertelet 15-20 perc laza csuszással kezdő gyakorlatát sem. Ott pohárral a kézben, kalappal a fejükön diskurálnak az emberek (néha az előadás közben italért indulva), de a pontosság tartozzon hozzá továbbra is a Müpa eleganciájához! Az európai turnéra castingolt combo dobosa Evita Polidoro Berlinben, Párizsban és Amszterdamban pallérozódott (hogy Miguel Zenon beültette a dobok mögé a sienai fesztiválon Shai Maestro, Avishai Cohen, és Matt Penman társaként, az sokat elárul róla). Mindketten remek partnereknek bizonyultak a vokál-bőgő/dob duettekben, pedig Dee-vel nem egyszerű tartani a lépést. Emlékezetes Hathaway Trying’ Times-a mellett Shorter „Long Time Ago”-ja Dee szövegével, meg az emblematikus „Footprints”, a „Spain” téma sem szólt még így soha, pedig Coreától is hallottuk ugyanitt. A J’ai Deux Amours című albumáról, melyen francia klasszikusok adaptációi hallhatók, most Charles Trenet La Mer-jével jelezte (ami az amerikai keresztségben a Beyond the Sea nevet kapta), miért lett a Frankofon Főtanács amerikai tagja.
Mikor az idő múlását emlegetve egyesek a Memphisben született Denise Eileen Garrett hatalmában kételkedni kezdenek, akkor mindig eljön a birodalmat bejárva, és mire távozik, mindenki megtanulja újra az idők végezetéig: Dee először… Dee másodszor… Dee Dee minörökké.
Dee Dee Bridgewater Quartet – We Exist!
Müpa, 2024. június 30.
Fotó: Csibi Szilvia – Müpa
