Szakmai sikerekből, a pályatársak elismeréséből, de magányból, depresszióból és pénztelenségből egyaránt bőven kijutott a brit jazztörténet egyik nagy alakjának, Paul Rutherford (1940-2007) harsonásnak. Cikkünkben rá emlékezünk.
Máté J. György
Rutherford közismerten hangszerének egyik legtechnikásabb megszólaltatója volt, aki mind a multifonikus, mind pedig a vokalizált játékban úttörőnek számított. Minthogy a zene volt legfőbb öröme, egyben pénzkereseti forrása, a legkülönbözőbb stílusokban és formációkban érezte otthon magát: a Globe Unity Orchestrában és a Mike Westbrook Concert Bandben; a Centipede-ben és a Harry Miller’s Isipingoban; a Soft Machine-ban és a R&B-t játszó The Detroit Spinnersben, vagy különböző duókban, melyekben például Paul Lovens és Tony Rusconi dobos/ütős, illetve George Haslam baritonszaxofonos/tárogatós volt a partnere. Igen jelentősek szólóharsona-felvételei is, például a szellemes című 1974-es The Gentle Harm Of The Bourgeoisie. Stílusokban fogalmazva: a bluestól a jazz-rockon keresztül a free jazzig terjedt tevékenységi köre, de pályája előrehaladtával mindinkább a szabad improvizációkra összpontosított. Nem csoda: már profi zenészpályája elején egyik alapító tagja volt a Spontaneous Music Ensemble-nak, ennek az irányító személy nélküli, teljesen nyitott, állandóan változó felállású zenei társulásnak, és 1966-ban részt vett első lemezük, a Challenge felvételein. Derek Bailey, a zenekar alkalmi tagja, a par excellence free gitáros emlékei szerint Rutherford volt a csapat legmeglepőbb fordulatokkal előálló szólistája, igazi szabad rögtönző. Míg a free jazz sok képviselője valamiféle titkos vázlattal vagy tervvel a fejében áll a közönség elé, s ezt megtévesztően úgy tolmácsolja, mintha teljesen spontán invenció volna, Rutherford így fogalmazott: „Anélkül akarok kiállni, hogy tudnám, mi fog történni, csak kilépek a színpadra és játszom. Majd csak történik valahogy.” Megtestesülése volt annak a zenésznek, aki komponista és előadó egyszerre, egy személyben. A többek között zongorán, eufóniumon, valamint játékhangszereken játszó Steve Beresford róla szólva azt emeli ki, hogy a zömmel szemben Rutherford kerülte a kliséket, csak az olyan zenélés érdekelte, amely mentes a közhelyes megoldásoktól.
A 70-80-as években rengeteg munkája akadt, de élete utolsó másfél évtizedében megfogyatkoztak a megbízások, bár alkalmanként azért lehetett még hallani a londoni Red Rose-ban és a Vortexben. Utolsó fellépése is az előbbi színhelyhez köthető (Freedom of the City fesztivál, 2007). A munkátlanság és a súlyosbodó pénztelenség depresszióssá tette. Keserűen nyilatkozta, hogy ugyan tudja magáról, milyen jó zenész, de ez anyagilag nem segít rajta. Szintén tőle magától tudjuk, hogy a végén már egy indiai éttermi vacsorát sem engedhetett meg magának. Élete utolsó két évében nyugdíjasként tengődött, de abból a pénzből csak a legszükségesebbekre futotta. A free zene sose vonzott nagy tömegeket Angliában, ahogy máshol se, és a harsonás sorsa azt mutatja, hogy az évezred fordulóján még a korábbinál is szűkösebb esztendők vártak azokra, akik ezzel az irányzattal jegyezték el magukat. Aligha véletlen, hogy Trevor Watts altszaxofonos, aki váltóhangszerként oboán is játszott a Spontaneous Music Ensemble-ban, és aki még 1958-ban találkozott először Rutherforddal, amikor mindketten a Királyi Légierő uxbridge-i zeneiskolájának növendékei voltak, Rutherfordra emlékezve azzal kezdte, hogy barátja művészetét mélyen alulértékelték, ahogy a brit free szcéna többi képviselőjét is. Az is Trevor Watts nyilatkozatából derül ki, hogy a harsonás egész életében a kommunista eszmék híve volt, de zenekari társait és barátait nem terhelte politikai nézeteivel. Baloldaliságában, mondja Watts, akárcsak az iszákosságban, édesapját követte. Az alkoholnak roppant pusztító hatása volt a muzsikus életére: 2000-ben majdnem az életét vesztette miatta, később pedig májzsugor végzett vele.
Amikor 1970-ben megalakította az Iskra 1903 triót Derek Bailey és Barry Guy bőgős társaságában, alighanem a kezdetben Lenin szerkesztette, először 1900-ban megjelent, emigrációban kiadott underground orosz nyelvű újságnak állított emléket. Az akkoriban szokatlan módon dobos nélkül működő zenekar tevékenységét az Incus kiadónál megjelent dupla lemezük dokumentálta, ez az anyag különböző kiadatlan felvételekkel bővítve 2000-ben került ismét a piacra az Emanem kiadó gondozásában. Később Iskra 1912, még később pedig Iskastra néven alakult újjá ez a formáció. Beresford némi malíciával jegyzi meg, hogy Rutherford temetésén érdekes volt nézni, hogy a megszólaló avantgarde muzsika mennyire sokkolta a zenész kommunista elvtársait.
A harsonás viszonylag rövid pályafutása során talán Mike Westbrook együtteseivel alakította ki leghosszabb munkakapcsolatát – mintegy tíz éven át léptek fel együtt és készítettek közös albumokat. E sorok írójának különösen kedves az első lemez, a Concert Band Release című kiadványa, mert ez volt élete első jazzlemeze, melyet külföldön vásárolt, közel fél évszázaddal ezelőtt. Ez volt az az oktett, amelyben Rutherford először dolgozott együtt Malcolm Griffiths harsonás kollégájával, de a zenekarban olyan jelentős fiatalokkal is találkozhatott, mint John Surman, Mike Osborne vagy Harry Miller. Westbrook reneszánsz emberként emlékszik a harsonásra. Amikor a zongorista a 70-es évek derekán megalakította a The Brass Band utcazenekart, Rutherford azonnal csatlakozott a társuláshoz. A zenekarvezető emlékei szerint a pozanos a legváltozatosabb stílusokban szórakoztatta a közönséget: New Orleans-i indulókat fújt, reneszánsz dalokat arranzsált a The Brass Band hangszereire, William Blake verseiből szavalt és Brecht/Weill dalokat énekelt, de maga is írt nonszensz-verseket, melyeket rögvest elő is adott. Brecht világa különösen kedvére való volt: a komoly drámaiság és az „olcsó” komédiázás egyazon előadáson belül épp megfelelt ízlésének. Az ellentétezés és a komikum hangszeres játékában is gyakran megfigyelhető volt.
Két hónappal a halálát követően több mint négyórás emlékkoncertet rendeztek tiszteletére a Red Rose-ban. Világhírű zenészek hosszú sora lépett színpadra, jelképes ötfontos gázsiért.
Kiemelt kép: Paul Rutherford, forrás:
