Pontosan negyven éve tudjuk, mi történik, ha az amerikai film öntörvényű keresztapja, Francis Ford Coppola szemet vet a Jazz Age-re. Fitzgerald keresztelte el a múlt század 20-as éveit, a jazz legnépszerűbb periódusa, a swing éra törzshelye, a New Yorkban található Cotton Club pedig az akkori noirok kedvelt helyszíne lett. Coppola művét Gengszterek klubjaként vetítették itthon, néhány szakíró kriminek titulálta, mások a musicalek közé sorolták – mindkettőben van igazság –, de ez valójában a jazzkult alapfilmje. A legendás harlemi mulató egyet jelentett a jóléttel és a luxussal. Nincs még egy mozi, amit egyforma érdeklődéssel nézhet egy gourmet meg egy noir-kedvelő, tananyag a rendezők és forgatókönyvírók, sőt a koreográfusok és táncosok szemeszterein is. A showbiznisz enciklopédiája, amit itt nem látunk, az nincs. A zenészek számára pedig egy komplett swing daloskönyv.
Iván Csaba
Komplikált szülés volt a világra jötte. Szeretjük állítani a kultikus mozikra, hogy semmit nem lehet kivágni belőle, és nincs jelenet, ami tökéletesebbé tenné. A Cotton Club esetében erre látszólag Coppola cáfolt rá, mikor elkészítette 2019-ben a jó félórával hosszabb rendezői változatot. De valójában csak rekonstruálta az eredetit a „kioperált” részek helyretételével. Most a „szülőszobába” kulisszatitkai következnek, meg a pletykák mögötti valóság, ami néha érdekesebb a mozimitológia meséinél. De a filmkészítők mindig ahhoz értettek a legjobban, hogy kell egy illúziót úgy megteremteni, hogy a nézők valóságnak higgyék.
Last dance – drágán és vágva
Coppola a filmipar futószalagja mellett állt a 70-es években, mégis olyan remekműveket tett az asztalra, mint a Keresztapa és az Apokalipszis most. Megélt volna belőle, ha háborús meg gengszterfilmet forgat ezután, de kihívásokat keresett. Néhány legendás bukás lett az eredménye, mikor felhívta 1983 tavaszán Robert Evans – akivel a Keresztapában dolgozott -, épp saját cégét, az American Zoetrope-ot sikerült csődbe vinnie. „Francis, gondjaim vannak a gyerekkel, segíts!” A Paramount kirúgott producere mániákus újranősülő volt, de most egy filmről beszélt, amivel szeretett volna rendezőként visszatérni a picturedrome-ba. De az utolsó táncának koreográfiáját nem rá szabták, vagy a fa volt túl nagy, vagy a fejsze kicsi. James Haskins Cotton Club című regényéből Mario Puzó tucatnyi forgatókönyvet készített, de egyik sem tetszett neki. Ekkor fordult Coppolához, aki vállalta a „műtétet”, hogy a Pulitzer-díjas William Kennedy asszisztenciájával használható scriptet készít. De már a casting necces volt. Dixie Dwyer karaktere kulcsszerep, Al Pacino, Sylvester Stallone és Harrison Ford is szóba került, végül Richard Gere-t választották. Evans szállította költséges ötleteit: Richard Pryor játszhatná Sandman Williamst, haverja, Alain Delon két jelenetben Lucky Luciano-t (végül Joe Dallesandro alakította), még Tom Waits és Warhol is felbukkant. A filmgyár látva a tervezett költségvetést az asztalára tette az Elfújta a szél egy példányát. Evans a célzást megértve rendezői széket átengedte Coppolának, aki már bebizonyította, katasztrofális káoszban is képes remekművet alkotni. A producer utólag szarkasztikusan a hollywoodi hübriszt okolta a gondokért a forgatás öt évét összegezve: „rengeteg intrika, harag, zsarolás, megtévesztés, punci, macsóskodás, hátba szúrás, élet- és karrierfenyegetés”. A munkatársai szerint az emberrablást, a gyilkossági pereket és a kokaint kifelejtette. A film jó, ha a felét hozta vissza végül a költségeknek.
Kennedy szerint csak újabb 40 forgató elkészülte után kezdődött végre a gyártás 1983. augusztus 22-én a Queens-i Kaufman Astoria Studióban. 600 ember dolgozott a díszleteken, Klimtet idéző szecessziós jelmezeket álmodtak Vera Cicero-ra (Diane Lane igazi femme fatale benne). A táncjeleneteket a legendás Henry LeTang koreográfiái ihlették. A próbafelvételek során kiderült, hogy Stephen Goldblatt operatőr Coppola másik telitalálata. Nem illusztrál, hanem hozzátesz a történethez a dinamikus a sodró revüjelenetekkel, a klub enteriőrjét érzékeltető a totálokkal, a karaktereket megragadó közelikkel. A rendezőt magával ragadta a négy „főszereplőre” épített sztori. Adott két exkluzív helyszín: a Cotton Club hangulatával a színpadi revü pedig látványosságával nyűgözi le a nézőt, miközben garantálja a film tempóját. A történések fókuszába a mesterterv két testvérpár egy-egy tagját állította: egy fehér muzsikust és egy fekete táncost. A rendezői változatban teremtette meg újra az egyensúlyát a párhuzamos történeteknek, mert az áldozatul esett az első vetítés után tett produceri megjegyzésnek: „Túl hosszú. Túl sok zene. Túl sok a fekete szereplő”. A filmgyár ezért a final cut során radikálisan átszabatta a történetet. A kép egyik fele impozáns festmény (Dixie története), a táncosok ábrázolásakor viszont néha egy elnagyolt skiccel is megelégedtek. Ez került a moziba, a kivágott részek pedig porosodtak a raktárban. Mikor Coppola Gatsby megszállottságával kitalálta, hogy készít egy director’s cut-ot, a filmgyár hallani sem akart róla. A zöld fény egy öt (vagy hat) számjegyű érv elhangzásakor gyulladt csak fel. A raktárból előkerült elveszettnek hitt felvételekkel eltűntette az „operáció” nyomait. Kiderült, hogy a dramaturgiailag fontos táncjeleneteknek funkciója van, ahogy az is, hogy ördögök a fehérek és feketék közt is akadtak.
Nem egy klub a sok közül
A Cotton Club sosem volt a koszorúslányok gyülekezőhelye. 1920-ban a nehézsúlyú bajnok, Jack Johnson a 142. utca és a Lenox Avenue sarkán kibérelt egy épületet Harlem szívében, tervéről a választott név árulkodott: Club Deluxe. Gyorsan az előkelő körök törzshelye lett, főleg mikor a szesztilalom idején a gengszter, Owney Madden vette át az irányítást. A rendőröknek nem kellett bizonyítékokat keresniük a razziákon, tálcán kínálták őket. Már a Cotton Club felirat alatt sétáltak ki a vendégek, mikor bezárták, az újra nyitásról pedig a Celebrity Nights miatt mindenki tudott a városban. Vasárnap esténként olyan sztárok foglaltattak privát asztalt az exkluzív rendezvényre, mint Jimmy Durante, George Gershwin, Al Jolson, Mae West, Irving Berlin, Eddie Cantor, Langston Hughes vagy Judy Garland. Gloria Swansont pedig még a forgatókönyvbe is beleírták, mert az ő tekintete akad meg a jóképű zenészen, akinek szerinte Hollywoodban a helye. Az itteni műsor különlegességét az adta, hogy a Broadway legjobb rendezői itt kóstolgatták a néhány utcával odébb tiltott gyümölcsöket. Színpadán születtek és látványosan újjászülettek műfajok. A New York Times nem kertelt: „a Cotton Club felkapaszkodott a Broadway kocsijára”.
A film pazar látványvilága egy Julian Harrison illusztrációival díszített 1938-as menünek köszönhető, amit a források kutatása közben találtak. A klub falain a képek variációk voltak egy témára: feketék egzotikus dzsungelben és meztelenül táncolva déli ültetvényeken. A falakat pompás törzsi maszkok díszítették, görög personák afroamerikai karakterrel. Rekonstruálták ez alapján a 20-as évek Cotton Clubját. Igazi oximoron: a képeken szereplő feketék utódjai persona non gratának számítottak a vendégek között, a fellépő táncosok, zenészek zöme viszont afroamerikai volt. Nekik a klub vendégeivel tilos volt érintkezniük, még az öltözőjük is a szomszéd ház alagsorában volt. Erre utal a filmindító cameo-jelenet, mikor az ajtónálló (egy ismert afroamerikai tízpróbázó, amerikaifutball-játékos későbbi színész, Woody Strode) elküld valakit a bőrszíne miatt. A Cotton Club azonban fogalom lett, országos hálózattá vált, chicagói fiókját egy bizonyos Ralph Capone irányította például.
A film remek lecke vágóknak, mert ha akarják, látványos musical az eredmény, amit néha megszakít egy maffiamozi, de lehet bandaháborúkra fókuszáló akciófilm is, néhány indokolatlanul hosszú revürészlettel. Mit kezd vele Coppola? Néha kísértésbe esik, ilyenkor a legendás Cotton Club Parade idézetei háttérbe szorítják a narratívát. Hines csúcsponti szteptánca viszont máig tananyag a montázs oktatásakor: mesteri áttűnés, ahogy Sandman a színpadon kopogó cipője, és Madden embereinek fegyverropogása a Schultz-cal való leszámoláskor egybemosódnak.
(Folytatjuk)
