Méltán előzte meg nagy érdeklődés ezt a két koncertet, már csak az előadók miatt is. Dirigensként Christoph Eschenbach állt a MÁV Szimfonikus Zenekar élén, aki két ismert-kedvelt szólistát választott: hegedűsnek Abouzahra Amirát, akit a 2017-es Virtuózok egyik győzteseként zárt szívébe a nagyközönség, zongoristaként pedig Fejérvári Zoltánt, aki szólistaként, kamaramuzsikusként egyaránt elismert külföldön is. A műsor különlegességét Mendelssohn hegedűre, zongorára és zenekarra komponált d-moll versenyműve jelentette, amelyet követően Mahler I. szimfóniájának négytételes (végleges) verziója került előadásra.
Fittler Katalin
Immár hagyományosan megszokottnak tekinthető, hogy a hangversenyek címet kapnak, a figyelemfelkeltésen túl talán a hallgatói fantázia megmozgatásáért is. Ezt a programot „Örök ifjúság”-ként hirdették. Megvallom, kissé zavarba hozott, hogy „értelmezzem” – mindenesetre, számos adalékot lehet találni „ifjúsági” vonatkozásokra. Mendelssohn mindössze 14 éves volt, amikor ezt a kettősversenyt komponálta. Házikoncerten maga játszotta a zongoraszólamot, hegedűtanára partnereként (szép teljes teljesítmény egy tinédzsertől). Az akusztikus kontrollt követően további hangszerekkel bővítette a kísérő együttest, s ez a verzió nyilvános előadást kapott. Amira 12 évesen lett korosztálya kategóriájának felfedezettje, az est karmestere pedig mindössze tíz éves volt, amikor első díjat nyert a hamburgi Steinway versenyen. A fiatalon megért sikereknek egész életre szóló kihatásuk lehet, ami többek között a fiatal tehetségek felkutatásában, támogatásában is megmutatkozhat. Egyébként a MÁV Szimfonikus Zenekarnál is többrétű hagyománya van a fiatal/pályakezdő tehetségek támogatásának: például gyakran hívnak meg versenymű szólistájának fiatal művészeket, rendszeresen közreműködnek diplomakoncerteken, és kurzusokon lehetőséget adnak kezdő karmestereknek is a zenekarral való munkához.
A két koncert-félidő: két világba invitálta a hallgatóságot. Az első részben megcsodálhattuk Mendelssohn korán kifejlett dallaminvencióját, a harmonikus szépség iránti elkötelezettségét, felfigyelhettünk arra az ifjonti lelkesedésre, amellyel megmutatta, hogy milyen (technikailag is) igényes játszanivalót lehet rábízni a szólistákra, egyszersmind a társas zenélés élményét is biztosítani akarta a szólisták dialógusaival, miközben a zenekart nemkényeztette önálló zenei anyagokkal. A felhőtlenül boldog gyermekkor atmoszféráját árasztotta a kettősverseny, amit akkor is jó volt megismerni-meghallgatni, ha belátjuk: évezrednél hosszabb időszak remekművei mellett aligha tarthat igényt arra, hogy repertoárdarabbá váljon. Ezt elsősorban a szólistáknak köszönhettük, akik szívügyüknek tekintették a kompozíció sikerre vitelét. Mendelssohn iránti szeretetük jeleként tőle játszottak ráadást is, átiratban egy szívhezszóló rövid darabot a zongorára szánt Lieder ohne Worte sorozatból.
Mahler szimfonikus termése is viszonylag későn nyert repertoárdarabként polgárjogot a koncerttermekben – a mind többszöri meghallgatás lehetőséget ad a hallgatóságnak a részletszépségek felfedezésén túl a gyakran szokatlan, egyedi formákban való tájékozódásra. És az is kiderülhet: azok is visszavezethetőek korábbi modellekre… Az alapos megismeréshez hozzájárul, hogy diszkográfiájuk is jelentős, tehát könnyű „felkészülten” érkezni a koncertekre. A hangszeresek – és főképp a karmester – számára külön feladat a komplex partitúrák rétegeinek a differenciálása, vagyis a gazdag hangszerelésnek a kottából a szerzői elképzelésnek megfelelő hangzásvilág kialakítása. Éppen ebben rejlik a Mahler-szimfóniák megunhatatlanságának egyik titka: a következetes-végiggondolt interpretációk mindegyike tartogat újabb felfedeznivalót, rácsodálkoznivalót a hallgatóságnak.
Eschenbach, aki 1972-ben debütált karmesterként, azok közé a dirigensek közé tartozik, akik szakmai szempontból fontosnak tartják a vendégkarmesteri munkát. Ilyenkor „ütközhet” a karmesternek egy-egy műről való elképzelése a zenekar által megszokott koncepcióval. És akár ismert, akár ritkán játszott darabról van szó, külön szakmai kihívás megtalálni azokat a mozdulatokat, amelyek eredményesek zenei elképzelései megvalósításához. Ezúttal is érdemes volt figyelni Eschenbach irányítására, „olvasni a kezéről”. És a zenekart dicséri, hogy maximálisan igyekezett eleget tenni az elvárásoknak. Rendkívül jó ötlet volt a Vigadó színpadán az I. hegedűvel szembe ültetni a brácsaszólamot – ritkán hallható részletszépségeket köszönhettünk nekik.
Az est folyamán mindvégig érződött a perfekcióigény, ami a dinamikai szintek differenciálásában is megmutatkozott. Ennek is része volt abban, hogy az ismertetésekben gyakran olvasható, ám ritkán hallható szerzői fogás, miszerint az egyik tétel anyagából részletet visszaidéz a következőkben is, ezúttal plasztikusan jutott kifejezésre – ezért otthonos biztonsággal tájékozódhattunk a műegészben. Nem kellett tehát sajnálkozni a Vigadó-beli hallgatónak, amiért nem a Zeneakadémián hallgatta meg előző nap az előadást.
(MÁV Szimfonikus Zenekar, karmester: Christoph Eschenbach, km.: Abouzahra Amira – hegedű, Fejérvári Zoltán – zongora. Pesti Vigadó, október 27.)
A kiemelt képen Christoph Eschenbach, forrás: Pilvax Studio. Az alsó képeken Abouzahra Amira és Fejérvári Zoltán, forrás: Gramofon). A koncertfotókat Steirer Máté/MÁV Szimfonikus Zenekar készítette.
