A Jazz Age korában, az 1920-as években több felkapott hely is akadt New Yorkban. Fitzgerald mondén baráti köre mindig a Plazában kötött ki a Central Park déli sarkán; nem véletlenül lett A nagy Gatsby-ben, nevezetes regényében ez az aranyifjak törzshelye. A harlemi nobilitások az Apollo Theatre-t preferálták, a semleges terep pedig Manhattan nyugati felén a Cotton Club volt, ahol pénzüket szórva múlatták az időt a műsort figyelve a gazdagok, a gengszterek és a filmcsillagok. De most a mindenhova ingyen bejutó „protekciósokról” lesz szó, akik pénzt keresni jártak oda, ahova mások szórakozni. A történet főszereplői az Amerikában a háború után megjelent beat-generáció első valódi idoljai – a jazzmuzsikusok.
Iván Csaba
Ma örökké turisták pózolnak az említett épületek előtt, mindenki szereti megörökíteni magát ott és úgy, ahol valaha a hírességek tették. De a legnevezetesebb fotó „rekonstruálásához” minimum 57 főnek kell összegyűlnie egy barnatéglás György korabeli ház bejárata előtt a 126. utcában. A legendás esemény, az eredetileg „Harlem 1958” munkacímű fotó elkészültének igaz története következik a tények és kulisszatitkok, dokumentumok és hiteles kommentárok megidézésével.
Citizen Kane
Art Kane 33 éves, mikor a kulturális rovat egyik munkatársaként üldögél akkoriban az Esquire magazin szerkesztőségi megbeszélésén (amúgy közismerten megszállott amatőr fotós, akit azonban írásaiért fizettek, és soha egyetlen képe sem jelent meg a lapban). Fiának úgy mesélte később, hogy mikor szóba került, hogy a bebop benne van a levegőben, az embereket érdekli, esetleg egy különszámot is megérne, akkor rukkolt elő ötletével: „Megörökíthetném a műfaj nagyágyúit egyetlen portrén. Mire Robert Benton, az Esquire magazin művészeti igazgatója rögtön rávágta: Csináld meg!” Így fordulhatott elő az az abszurd eset, hogy valaki élete első publikált fotójával világhírű lett. A „zöld fény” kigyulladása után – ha már Gatsby szóba került – profi szervezésbe kezdett csapatával. A jazz szcéna szíve Manhattan közepén dobogott, ott kellett egy olyan helyet keresnie, amiről mindenkinek a Harlem és a jazz jut eszébe. A klubot vagy bárt mint belső enteriőrt pont azért vetette el, mert azok a két kulcsszó közül csak egyiket hívta volna elő az olvasó memóriájából automatikusan. Terepszemléik során, miközben a filmesek módján ideális helyszínt kerestek, betévedtek egyszer a 5th és Madison Avenue között a keleti 126. utcába, ahol tipikus György kori terrace házak sorakoztak, bejáratukhoz lépcsőn lehetett felsétálni. Mikor megállt a háztömb 17-es épületével szemben a járdán, tudta, hogy mindkét dolgot megtalálta, amit keresett: ideális nézőpontot a fotójához, és a kulisszát, ami tökéletesen sugározta Harlem szívében a polgári jólétet. 2021 óta egyébként hivatalosan is „Art Kane Harlem 1958 Place”-re keresztelték a háztömböt.
Meglett tehát az ideális helyszín, Art Kane kezdte hirdetni az eseményt földön, vízen és levegőben, de a biztonság kedvéért – mert egy muzsikust sem ismert személyesen – megkeresték az Esquire nevében a zenészeket az ügynökségeken, lemezkiadókon, a klubokon sőt a muzsikus szakszervezeteken keresztül is. A kiválasztott időpont augusztus 12-e lett (kedd), csak a 10 óra tűnt véleményesnek, amit a délelőtti ideális fényviszonyokra tekintettel választottak. Steve Frankfurt, Kane egyik asszisztense bevallotta, tudták, hogy egy zenész számára, aki általában hajnali 4-ig dolgozik, csak egy 10 óra létezik, amit ébren tölt, az pedig este van. De a „nighthawks” különítmény, az éjszaka vándormadarai 9-től mégis szállingózni kezdtek, motiválta őket a dolog kuriózuma. 1994-ben készült egy Oscar-díjra jelölt dokumentumfilm, melyben Jean Bach rendező megidézi azt a pillanatot, mikor az egy négyzetméterre eső kiváló jazzmuzsikusok száma Guinness rekordot döntött. A fotózás vidám hangulatának illusztrálására, melyen a Great Day In Harlem elkészítése volt a cél, felhasználták az ottkészült képek mellett (mert sok zenész kamerával érkezett) mellett Milt Hinton bőgős felesége, Mona Super-8-sal rögzített amatőr filmfelvételeit is. A werkfilmen némafilmeket idéző felvételeken láthatók a forgolódó, a túloldalra átsétálgató, egymást ugrató zenészek, miközben Kane polgártárs egy New York Times-ból hangszórót formálva instruálja őket az ideális kompozícióhoz szükséges alakzat létrehozása érdekében.
Eredetileg ez a környék főként olaszok és írek lakta vidék volt, a Jazz Age korában, majd a harlemi reneszánsz idején a 30-as években felfedezték a Puerto Ricó környékéről érkezők, erre utal a negyed spanyol Harlem elnevezése. Aztán rátaláltak a művészek, mert mindenhez közel esett, és mégis elég komfortos, persze sosem lett egy Greenwich Village – mert Harlemben mindig kisétálhatunk a metróállomásról egy bandaháború kellős közepébe – de az 50-es évek második felében sok többségében tehetős afroamerikai élt itt, jómódú környék lett. Langston Hughes, a nevezetes Blues népe szerzője is egy háztömbbel feljebb, a 127. utcában lakott. Egy sétányira a Harlem Library-től meg az Apollo Theatre-től, az itt élők szabad idejüket nappal a Marcus Garvey Parkban vagy a közeli Harlem folyó partján töltötték, az éjjeleiket pedig a környék bárjaiban. Egy a helyet jól ismerő „szociológus”, Sonny Rollins szerint (aki szintén ott volt a fotózáson) „az összes fekete zenész ezen a környéken élt, mert megengedhette magának a lakbért, vagy olcsó panziót talált, ahol lehetett jönni, enni és aludni. Remek közösség volt”. 1999-ben, kilencven évvel megépülte után East Harlem 3 emeletes 4 lakásos épületét a Puerto Ricó-i származású Noela Cotto vette meg, aki nagy kedvelője a jazznek. Megvásárolta még az Esquire tematikus jazz számának eredeti példányát is, és komoly gyűjteményre tett szert a képen szereplő zenészek albumaiból. Biztos benne, hogy az előző tulajnak fogalma sem volt, miről nevezetes ez a hely, különben drágábban adta volna el neki. Rajta kívül három bérlője figyelheti az ablakból manapság a nonstop fotósessiont, főleg mióta sikerült a lépcsősort az eredetihez hasonlóvá tenni a restaurálással. A vezetett jazz tematikájú séták állandó állomása a közeli National Jazz Museum után, ahol máig rendre megrendezik a Great Day in Harlem emlékkoncertet, a legutóbbit még Ben Golson közreműködésével – akit egyébként ez a fotó tett „filmsztárrá”.
(A szerzőnek a Gramofon nyomtatott folyóiratban, várhatóan 2025-ben megjelenő írásból vett részlet, első közlés)
