Szólóesttel és zenekarral egyaránt népszerű a hazai közönség körében Pierre-Laurend Aimard. Ezen a hétvégén nemcsak a Concerto Budapest Dvořák-estjén lépett fel, hanem másnap kamarapartnerként társult a Keller Quartet és a Concerto Budapest művészeihez.
Fittler Katalin
Ez utóbbi est különleges műsora ékes bizonyítéka annak, hogy erősen él a kamarazene iránti szeretet a koncertlátogatók sokaságában. Amikor az előadók neve önmagában is garancia a minőségre, nem csupán szakmai érdeklődés mutatkozik az olyan program iránt is, amely korántsem felhőtlen-gondtalan kikapcsolódással kecsegtet. Visszafelé haladtunk az időben: Bartók és Schönberg egy-egy műve után érkeztünk Brahms méltán közkedvelt f-moll zongoraötöséhez. Bartók 2. hegedű-zongora szonátája sem tartozik azok közé a darabok közé, amelyeket gyakran hallhatunk koncerten – Schönberg művei közül pedig a kétségkívül jelentős szakmai inspirációt jelentő 1. (E-dúr) kamaraszimfónia g kifejezetten ritkaságnak számít nálunk. Ez a félidő tehát azt a többlet-lehetőséget kínálta, hogy ki-ki az adott kompozíciók alaposabb megismerésén túl általánosabb megfigyeléseket tehessen, leszűrve tapasztalatai tanulságát. A figyelem koncentrált légkörét igényelte tehát – s abból időtartamban sem keveset!
A kamaraest két főhőse Pierre-Laurent Aimard és Keller András volt, mindhárom mű előadásának résztvevői. Fantasztikus teljesítményük önmagában élménnyé avatta az estet. Bartók 2. szonátájának ez az interpretációja arról győzött meg, hogy a zongorista szerepe korántsem afféle igényes kíséret. A látvánnyal együtt végigélhettük a kamaramuzsikusok állandó kontaktusát, amihez a zongorista részéről az alkalmazkodó kíséret többlete járult. A bartóki életmű egyéb darabjainak ismerete termékeny talajnak bizonyult mind az előadók számára, mind pedig a hallgatóságnak. Aki csak most került közelebbi ismeretségbe a 2. szonátával, megelőző tapasztalatai birtokában belső „erővonalakat” fedezhetett fel, s ebben nagy segítséget jelentett a pregnáns előadásmód. És ismét megbizonyosodhattunk arról, hogy Bartók zenei nyelve korántsem egzotikum a külföldi muzsikus számára. Keller és Aimard játékát hallgatva, akár azonos iskolázottságú, állandó kamarapartnereknek is vélhetnénk őket!
Kétségkívül nehezebben adta meg magát a Kamaraszimfónia kvintett-változata. Az eredetileg 15 szólóhangszerre komponált műről már a címe alapján is sejthetjük, hogy „koncentrátum”, amely szimfonikus formátumot bíz az előadókra. A kvintett-verzió értelemszerűen még magasabbra emeli a lécet. A megvalósítás komoly erőpróba – a mű megértésére való törekvés nem kevésbé. Idekívánkozik a műsorfüzetben is olvasható idézet Aimard-tól: „Úgy gondolok egy zeneműre, mint egy térbeli formára. És az érdekel, hogyan működik, hány oldala van. Másrészt olyan ez, mint egy könyv vagy mint egy festmény. Minden arról szól, hogy megértsd a belső gazdagságát, amely mélységet és értelmet ad neki.” Természetesen azok, akik csak ismerkednek-barátkoznak Schönberg zenéjével, kisebb célokat tűzhettek maguk elé, lépésről-lépésrevaló tájékozódást, avagy a visszatérő elemek észrevételét. A némi zeneelméleti felkészültséggel rendelkezők ráismerhettek a markánsan hangzó kvarttornyokra, felfedezhettek tematikus értékű egészhangú skála-dallamot, tehát leköthették apróságokkal a figyelmüket. Avagy maradt másik megoldásnak a hangszínvilág értékelése, és örvendezés a „megérkező” hármashangzatok felett. Mert olyanokból is volt jócskán, hiszen ez a viszonylag korai mű (első verziója 1906-ban készült!) expresszivitásával feszültségekre és feloldásokra is épít – a festőként is aktív Schönberg (hang)színérzékét pedig számos művének igényes tolmácsolásában megcsodálhatjuk. Árulkodó volt az előadás végén a művészek mimikája: korántsem a kompozíció váltotta ki az őszinte-boldog mosolyokat, hanem a közös teljesítmény feletti elégedettség. És elégedett lehet (valamint hálás!) a hallgatóság ezért a vállalkozásért, annál is inkább, mert kisszámú megszólaltatás reményében is lelkiismeretes felkészültséggel, sok energiával hoztak létre ritkaságszámba menő produkciót. Köszönet ezért Kaczander Orsolyának (fuvola), Klenyán Csabának (klarinét), Keller Andrásnak (hegedű), Fenyő Lászlónak (gordonka) és Pierre-Laurent Aimard-nak.
A figyelem után a maradéktalan gyönyörködés került előtérbe, Brahms zongoraötösének hallgatásakor. A művészek (Aimard partnereként Keller András, Kokas Katalin- hegedű, Szűcs Máté – brácsa, Fenyő László – cselló) elismerésre méltóan győzték – nemcsak energiával, hanem személyes jelenléttel is, hiszen az ő átélésük alapfelvétel ahhoz, hogy a kompozíció minden szépsége „átjöjjön” a nézőtérre.
Emlékezetes folytatása volt az előző esti programnak, amikor a Zeneakadémia Nagytermében Dvořák zenéjében gyönyörködhettünk: a Karnevál-nyitányt követően a g-moll zongoraversenyben, majd szünet után a 9. („Újvilág”) szimfóniában. Itt azt a meglepetést tartogatta a közönségnek a vendég-szólista, hogy ráadásként Kurtág György két miniatűrjét szólaltatta meg. Szép gesztus a magyar közönség felé csakúgy, mint tiszteletadásként a napokon belül 99. életévét betöltő kortárs-klasszikus szerző iránt is, akit a műsorfüzet kísérőszöveg méltán nevez a kortárs zene élő legendájának.
(Pierre-Laurent Aimard és a Concerto Budapest. Zeneakadémia, február 14; Kaczander Orsolya, Klenyán Csaba, Pierre-Laurent Aimard és a Keller Quartet. Zeneakadémia, február 15.) A kiemelt képet Markos Kristóf (4K Media Studio) készítette.
