Egy vonat érkezése mindig endorfint növelő tényező, ezért érdeklődve vártuk, hogy a Bartók Tavasz jegyében a nevezetes mozdony begördüljön a győri Richter Terembe. Pontosan, a régi vitalitásával robogott be, a peronon a fogadására felsorakozott zenekar hetvennyolc perces ünnepi köszöntő koncertet adott a lokomotív tiszteletére, amit a kisszámú, de értő közönség figyelmesen hallgatott végig, hogy választ kaphasson két kérdésére. Az elsőre, hogy nem vált-e poros filmtörténeti relikviává közben a mozi, tudtuk a választ. A másik dilemmára viszont – hogy a programzene komponálás melyik iskoláját követte a szerző, és ellent tudott-e állni a csábításnak, hogy főszerepet vindikáljon a zenéjének – csak a koncert meghallgatása után kaphattunk választ.
Iván Csaba
Megtanuljuk az életben, hogy vannak városok, ahova vissza kell menni néha, és vannak filmek, amit újra érdemes megnézni idővel – meg persze vannak zenék, amik végigkísérnek minket az életünkben. Most egy rendhagyó performance szolgáltatta az apropót erre, mert a filmkedvelők számára ikonikus alkotásához, Joseph Francis Keaton Generálisához egy kortárs komponista, Szüts Apor komponált cinemusic-ot. Kíváncsian vártuk, vajon tud -e hozzátenni a befogadói élményhez? Ez a mozi a „bűnbeesés előtti” utolsó pillanatban készült, mert 27-ben, egy évvel a bemutatója után a Jazzénekes, az első „félig” hangosfilm örökre megváltoztatta a filmtörténetet. Attól kezdve esélytelen volt a költségek megtérülésében bízva filmet forgatni hangzó dialógus és funkcionálisan komponált zene nélkül. Mitől tudott a Generális máig aktuális maradni? Keaton karakteralkotási módszere az egyik fontos oka. Chaplin számára az amerikai társadalom pénzcentrikussága miatt az élet rossz, keserves és reménytelen, melyben csak az öreg clown-ok őrzik a szeretet szikráit. (Ennek patetikussága azonban idővel érzelgőssé válhat, a színészi manírok pedig közhelyessé – az Orson Welles ötletéből a 47-ben rendezett Monsieur Verdoux-val pont ezen próbált segíteni). Egy bohócon nevethetünk, sajnálhatjuk, de hasonlítani nem szeretnénk hozzá. Buster hőseivel egészen más a helyzet, mert őket az amerikai mitológia legyőzhetetlen pionírjairól mintázta. Aki nem hátrál soha, szentül hiszi, hogy józan esze és tapasztalata minden gondja megoldásában segítségére lesz. Nem ismer reménytelen küzdelmet és megoldhatatlan problémát. Akad, aki Lincoln-alteregót fedezett fel benne, de a titok egyszerűbb. Kivel nem fordult még elő – ami itt megesik Johnnie Gray-vel, a mozdonyvezetővel – hogy ígéretes terve hirtelen dugába dől, vagy végzetes csapásként éli meg a vele történteket, míg rá nem jön, hogy a sors így kímélte meg egy még nagyobb kellemetlenségtől.
Keaton Sweet Home Atlantája – hiszen itt a déliek a pozitív hősök – a nagy vasúti üldözés valós történéseit énekli meg beleszőve egy szerelmi szálat. Azt már sosem fogjuk megtudni, bár érdekes lenne, vajon milyen muzsika szólalt volna meg, ha Keaton – ’Buster’ becenevét egyébként Harry Houdinitól kapta – pár évvel később fejezi be ezt a mozit. A Jazzénekesben még a témához adekvát gospel és a tradicionális a jazz szólt, valószínűleg a Generálishoz élőben rögtönző zongoristák is ezt „használták” praktikusan romantikus parafrázisokkal megspékelve. A mozikban rögtönző zenész örökébe később filmzenét komponáló profik érkeztek. A „klasszikus” hollywoodi hangzást az ifjú Közép-Európából „odatévedt” titánok, Erich Wolfgang Kongold, Max Steiner és Rózsa Miklós teremtette meg. A sound kialakításához például szolgált a színház, a balett és főleg a varieté, Richard Strausstól meg el lehetett tanulni a posztromantikus idiómát, hiszen ő komoly karriert befutva Amerikában gyakran fazonírozta eredetileg némafilmekhez saját zenéjét az átiratokkal iskolát teremtve. A filmnyelv érzelmi aspektusát intenzíven nyomatékosítani tudó speciális programzene alapjait ő teremtette meg, az ellenpontozás, a hangokkal teremtett hangulat- és karakterábrázolás címszavait ő írta meg a filmzenei lexikonokba. A stúdiók szimfonikus kamarazenekarai Wagnertől, Puccinitől, Verditől „kölcsönzött” témákat profi módon feljátszották a hangsávra.
Megállapíthattuk most ismét, hogy talán Szalay Károlyt kivéve a szakírók jó része árnyékra vetődött annak idején. Évtizedekig az a prekoncepció volt érvényben, hogy Keaton csak ügyes „inas” Chaplin mellett. Most meg azt látjuk, hogy a Generális a fiatal generációknál – ezt a techkorszak jelen levő X-,Y- és Z-generációja tagjainak reakciója is igazolta – lazán ver minden némafilmet. Valamit nagyon telibe talált a hősiességről, hűségről, helytállásról és találékonyságról szóló eposza. Megtörtént események alapján íródott a script, az amerikai polgárháborúban 1862. április 12-én az Atlanta és Chattanooga között közlekedő személyvonat valóban megállt Big Shanty városkában félórás pihenőre, és ezt az alkalmat kihasználva az északiak emberei, elrabolták James J. Andrews vezérletével nevezetes mozdonyát, a Generálist első kocsijával együtt, hogy annyi kárt okozzanak a délieknek a vasútvonalon, amennyi csak lehetséges. Felgyújtott hidak, leszakított távíró-vezetékek, tönkretett víztartályok jelezték útjukat, míg a derék mozdony meg nem adta magát, mert a tüzelő Chattanooga előtt elfogyott. A szerelvény eredeti „gazdája” nem hagyta sorsára a rá bízott lokomotívot – előbb kézihajtású járgánnyal, majd egy másik mozdonnyal a nyomába eredt. Az amerikai történelembe Great Locomotive Chase néven vonult be az esemény, a menekülőket elfogták, vezetőiket kivégezték, társaikat életfogytiglanra ítélték, hogy az északiak győzelme után kémből és árulóból hősök legyenek – előfordult már ilyesmi a történelemben.
Az amerikai polgárháború Háború és békéjét forgatta le némafilmes változatban Keaton Bondarcsuk modorában (vagy a Tróját, hogy a fiatalabbak is értsék), látványos tömegjelentekkel, mozgalmas kalandfilmes dramaturgiával. Rendezőként pont arra törekedett, amire a maiak az AI segítségével – hogy egy pillanatig se csökkenhessen a néző figyelme és koncentrációja. Keaton kiapadhatatlan az ötletekben. A filmet eredeti helyszíneken forgatták, a nyílt pályán egymást kergető vonatok, a mozdony zuhanása mind valóságos volt, a kortárs nézőket a szívbajt kerülgette, olyan élethűen vették fel a vasúti balesetben a gépész helyettesítő bábú „tragédiáját”. Marion Mack színésznő, a filmbeli szerelme később bevallotta, hogy reagálása és megrökönyödése roppant hiteles a jelenetben, mikor a mozdony feltöltését a víztartályból elszerencsétlenkedve eláztak, mert Keaton nem figyelmeztette előre, hogy mi fog történni. (Az egyik északi tábornokot egyébként Joe Keaton, Buster apja, a másikat Mike Donlin, profi baseball-játékos alakítja – vagyis a cameo egyik első feltalálóját is a rendezőben tisztelhetjük).
Farkas Róbert vezényelte már a Jurassic Park zenéjét a MÁV Szimfonikusokkal, a Snowmant pedig a Berlini Konzerthaus Zenekarával, a kellő rutin tehát adott. Aki a produkciót megnézte, láthatja – és főleg hallhatja – hogy Szüts Apor a sosem létezett partitúrát szellemesen „restaurálta”, a karmester pedig a hollywoodi sound ötleteit olyan precizitással ültette át a gyakorlatba, ahogy Hitchcock Az ember, aki túl sokat tudottjában megtervezte a gyilkosságot a Royal Albert Hallban a cintányér megszólalásának pillanatára időzítve. Aki klasszikus filmzeneszerzést tanul, ebben a cinemusicbookban sok ötletet talál a posztromantika eszköztárából arra, hogy érzékeltethető a szereplők érzelmeinek változása, milyen effektekkel lehet utalni a tömegek bizonytalanságára vagy indulataira. A hangszerek effektusait precízen szinkronba hozták az ajtón kopogással, egy ablak lecsapódásával, a lövésekkel, a mozdonyok száguldását az ütősök pergő ritmusa érzékeltette, sőt még az eső hangjának hangszeres imitálása is szellemes volt. Egy ilyen a fergeteges tempójú geg-cunami esetén komoly bravúr, és a Győri Filharmonikusok felkészültségét, tempóérzékét és koncentráló készségét is dicséri, hogy sikerült a muzsikát kockáról kockára a film jeleneteihez „igazítani”.
A „komplex” változat megtekintése után – Győr mellett a májusi előzetes menetrendben még Pécs (Pannon Filharmonikusok), és Miskolc (a helyi szimfonikusokkal) szerepel a fogadó pályaudvarok között – a figyelemmegosztásban gyakorlott közönség meggyőződhet arról, hogy a Generális a centenáriumához közeledve pont olyan inspiráló és szórakoztató – az élőben mellé „illesztett hangsávval” – mint megszületésekor. A mesterművek már csak ilyenek.
(A Generális – filmkoncert. Győr, Richter Terem, 2025. április 25.)
Fotók: MekliZ Fotó
