Remélhetőleg Béres József énekeskönyve, a Szép magyar ének, sokakhoz eljutott. Ebben segítséget nyújthatott a felvételre énekelt dalgyűjtemény is, CD formában. Vannak szerencsések, akik „daloló” családba születnek – otthon természetes az éneklés. Másoknak némi gátlásokat kell leküzdeni, hogy merjenek énekelni – nekik felszabadító élményt jelenthet, hogy együtt énekelhetnek felvételekkel. Kiváltképp fontos ez olyan korban, amikor a „készen kapott” zenei élmények szinte feledtetik a személyes megnyilatkozásokat. Nem vitás: kényelmesebb passzívan hallgatni a felvételeket, mint előadóként résztvenni (szólistaként vagy együttesben) az élő zenei produktum megszületésében. Ennek viszont ára van, s ha nem is az ördöggel való szerződés részeként, de a kényelmes eladja – ha nem is a lelkét, de annak egy részeként – a lehetőséget, hogy az együttmuzsikálás élményében részesülhessen.
Fittler Katalin
Megint beigazolódott már-már mániákussá váló meggyőződésemnek létjogosultsága: a pillanat megőrzésének elementáris fontossága. Mert ha „ott és akkor” nem készül – lehetőleg audiovizuális – felvétel, maximum az oral history több mint megbízhatatlan (ámbár néha rendkívüli jelentőségű) adalékává perdöntő jelenetőségű, vagy legalábbis pótolhatatlan értékű dokumentum.
A film dr. Béres József (a Béres Gyógyszergyár elnöke) életének egy szegmensét követi, felvillantva zenetörténeti jelentőségű találkozásait olyanokkal, akiknek neve azóta fogalommá vált a fiatalabb generációk számára. Megtudjuk: a daloló családból származó számára fontossá vált, hogy ezt az élmény-lehetőséget mások, sokak számára is hozzáférhetővé tegye. A „Szép magyar ének” gyűjtemény összeállításához afféle hályogkovácsként fogott hozzá – Dobszay László segítségével keresett és talált olya szakmai (szakértő) testületet, akik érdemben segítették nemes céljának megvalósításában. És innen egymásbafonódik a jelen és a múlt. A zenei élet olyan kiválóságai jelennek meg, akik már nincsenek köztünk, tehát a fiatal generációk számára történelem az, ami az idősebbeknek akár nosztalgia-forrás is lehet, személyes ismeretségek felelevenítésével. Bereczky János, Almási István – ki-ki ismerhette személyesen vagy publikációi alapján, „emberközelben” tűnik fel. Az alkotók és a technika csodája, hogy nincs minőségi különbség az időben különböző felvételek között. Dokumentumfilmektől eltérően, ezúttal nincsenek „információk”, hogy mely részlet mikor készült – folyamat részesei lehetünk, szinte „időtlenítve”. Mert mozaik-kockákról van szó, amelyeknek van konkrét dátumuk, de koránt sincsenek időhöz kötve. Szabadon közlekedik időben a történet – és a nézőben-hallgatóban semmiféle hiányérzet nem merül fel, amiért nem tudja pontosan időhöz kötni az adott epizódokat. Többségük ugyanis örök-aktualitású. Erre érez rá az érdeklődő, aki ösztönösen igyekszik magát beleélni az adott szituációkba, a Kallós Zoltán Alapítvány Válaszút táborainak daloló közösségeibe, vagy láthatatlan nézőként a meghitt beszélgetésekbe, egy-egy erdélyi portán.
Az időtlenség (pontosabban, a konkrét időhöz-kötöttség hiánya) különleges ajándék-többlet: azt sugallja, hogy még nincs késő. Van még lehetőség résztvenni hasonló megmozdulásokban, vagy akár hasonló lehetőségeket teremteni. Magyar ének határainkon belül és határainkon túl: erős köteléket biztosító lehetőség. Miként Kallós Zoltán több részletben is hangsúlyosan említette: addig leszünk magyarok, amíg magyarul énekelünk, és magyarul táncolunk. Ugyanő a táncházak jelentőségét abban látta, hogy lehetőséget biztosítanak az utánpótlásnak, a kiöregedett táncosok gyerekeinek, unokáinak a hagyomány átörökítésére.
Szép példákat látunk arra, hogy a zene, a dalolás az egyszerű emberek mindennapjainak része volt: jeles napokon, és a hétköznapokon egyaránt. És mindehhez társultak a vallásos énekek, amelyek – gyermekkorban megtanultként – mindhalálig megőrződtek az emberek tudatában. Ilyesfajta személyes élményeket is előhívott alkalmi ismerőseiből Béres József, aki a legkiválóbb gyűjtőkhöz hasonlóan megtalálta a közös hangot az egyszerű emberekkel, őszinte érdeklődéssel mindennapjaik, életük apró-cseprő eseményei iránt – s főképp azzal, hogy alkalmanként akár közösen dalra is fakadt velük. A határokon túli élményeket, amelyeket a tájkép-intermezzók is felerősítettek, jótékonyan egyensúlyozták a mával kapcsolatot teremtő beszélgetések: dr. Bubnó Tamással (több minőségben is: görög-katolikus egyházzenészként csakúgy, mint intézményvezető zenetanárként, fiatalok számára közvetítve régi korok zenéjét), Dombóvári Jánossal. Ezekből a beszélgetésekből kiderül, hogy a „Szép magyar ének” gazdag gyűjteménye haszonnal forgatható a mindennapokban, kiváló forrás a versenyek kötelező anyagának válogatásához, s mindenképp hasznos, amennyiben ki-ki megtalálja benne azt a mintegy 25 legszebb dalt, amely számára a legközvetlenebb kapcsolatot jelenti zenei múltunkkal.
A film mintegy történetet mesél el, jóllehet, rész-anyagai korántsem ilyen céllal készültek. A hallgatóban nem merül fel az időbeli pontosítás igénye, mondhatni, a történet „így kerek egész”. A kiadványon szerepel a „12 éven aluliak számára nem ajánlott” felirat – bár a háttérben játszó aprónép számára az értékes zenei anyag korántsem haszon nélkül való. De ne legyünk telhetetlenek: öröm lenne, ha minél több 12 éven felülihez eljutna, élmény-forrásként, szabadidő-töltésként, vagy az idősebbek számára más szempontok mentén, ez a poétikus szépségű film. Amely konkrét zenei tudásanyagon túl, elsősorban élményszerűségével hat, és arra inspirál, hogy ki-ki keressen lehetőségeket közös éneklésre. Kórusban vagy baráti közösségben, házimuzsikálásként, vagy éppen vallásos keretek között. A film több nyelven feliratozva, a külföldiek számára is hozzáférhető (legutóbb Japánban vetítették nagy sikerrel). Jó lenne, ha idehaza közvetlenül válna ismertté, nem kellene vissza-importálnunk, felfigyelve a külföldi sikerekre.
(Szép magyar ének – Béres József énekeskönyve, DVD. Rendezte: Petényi Katalin és Kabay Barna)
