Tiszta Bach-műsort hallhatott a közönség a Zeneakadémia Solti Termében november 9-én. Ezt a kijelentést már most ki kell, hogy igazítsuk, bár a 19. században senki nem vitatkozott volna vele. Arról van szó, hogy a műsorban szereplő két Bach-szólókantáta mellett elhangzott egy Melchior Hoffmann-kantáta is, melyet korábban a lipcsei kántornak tulajdonítottak. Eredetileg ez a mű a bachi oeuvrébe mint a 189. kantáta került be, a minapi koncerten azonban már Hofmann darabjaként szerepelt a műsoron.
Szilárd Zsigmond
Mégsem eretnekség a hangverseny homogenitását hangsúlyoznunk, ami az egész előadás legnagyobb előnyét és egyben hiányosságát is jelentette. Sem a műsorból nem lógott ki, sem az interpretációs koncentráltságból Hoffmann darabja, ahogy Bach h-moll zenekari szvitje is mintha a kantáták megkezdett sorába illeszkedett volna inkább. Sajnos a szvit nem tudta az instrumentális zene pezsgő ,,témanélküliségét” képviselni, így mintha a műsort ,,egy levegővel”, egy lendülettel valósították volna meg az est fellépői.
Az A Nocte Temporis kamaraegyüttes az ötödik Őszi Haydneum Fesztivál keretében érkezett Budapestre. Ugyan a budapesti nagyközönség számára talán csak Anna Besson neve csenghetett ismerősen ⎼ jelezve az együttes kvalitásait ⎼ a francia-flamand A Nocte Temporis minden tagja korunk régizenejátszásának élvonalából érkezett. A megkérdőjelezhetetlen technikai és zenei felkészültség, tapasztalat és ízlés talán csak az est billentyűsének játékában érvényesült kevésbé. Nem is érdemes annál többet mondanunk az este zenei színvonaláról, minthogy nem kellett a historikus hangszerjáték kapcsán máskor elhangzó mentegetőzésekkel találkoznunk. Minden színpadra lépő muzsikus olyan biztonsággal birtokolta hangszerét, hogy a perfekcionizmuson nevelkedett hallgatóságnak sem lehetett semmilyen hiányérzete az előadással kapcsolatban.
Az este főszereplője az együttes művészeti vezetője, Reinoud Van Mechelen volt. Korunk egyik legkiválóbb tenoristáját tisztelhetjük benne, aki a budapesti koncerten is úgy tudta megformálni a Bach-kantáták protagonista szerepét, hogy semmi kétségünk nem maradhatott képességei és érzékenysége felől. Hangképzésének sajátja, hogy sosem kényszeríti magát olyan zenei vagy technikai helyzetbe, amiben erőlködnie vagy küzdenie kellene. Hangjának hajlékonysága minden pillanatban a fölényesség és átgondoltság szellemében tudott zenei és dramatikus maradni. A csúcspontok felépítése és az őket összekötő utak kijárása folyamatos jelenlétet és gondosságot igényelt, ami Mechelen előadásában egy kiforrott ízléssel találkozott. Szükség is volt a tenorista ízlésére, hiszen hangjának ereje jóval a historikus együttes dinamikatartománya fölé emelhette volna, de egyetlen durva vagy önkényes pillanat nem akasztotta meg a kantáták előadását.
Mechelen mellett meg kell említenünk Anna Bessont, aki a h-moll szvitben vállat hasonlóan protaginosta szerepet. Besson régizenei jártassága sajnos csak részben tudott felszínre kerülni, és ez alapvetően a csembalistán múlott. Wouter Dekoninck a kantátákban orgonált, ahol játéka ha nem is volt feltűnő, a darabok légkörét kiválóan megteremtette. Csembalistaként viszont szinte az egész együttes munkáját kockára tette. Sem a tempót nem tudta tartani, sem nem tudott a legsematikusabb continuojátékból akár csak egy pillanatra is, de kilépni. Ráadásul az együttesben a csembaló hangja uralkodó volt, így azok a finomságok, amik miatt egy régizenei előadás igazán elkülönbözik a többitől, nem tudtak megjelenni. Anna Besson igyekezett mégis mindent megtenni azért, hogy a szvit érzékenységét megteremtse. Folyékonyan deklamált díszítései és szellemes artikuálciói mindig érthetőbbé tették a bachi zenét, hangjának puhasága sosem vált negédessé vagy amorffá. Ki kell emelnünk az elsőhegedűst, Rodolfo Richtert is, aki az előadást úgy tudta semlegesíteni a hierarchiától, hogy csak a döntő pillanatokban ragadta magához az együttes koordinációját. Alázata és szerénysége mégsem vált visszahúzódássá, játéka átható és virtuóz maradt.
Az előadás egy bensőséges és meghitt közeget teremtett a kantátáknak és a kantáták által. Az egyes darabokon belüli változatosság és dramatikusság azonban sosem lépett ki a megkezdett hangulatiságból. Emiatt igazán megrázóvá vagy felépítetté sem tudtak válni a művek. A megteremtett hangzás áttetszősége és melegsége az egész előadáson végigvonult. A sokszínűség hiánya azonban sokszor inkább ellaposította, mintsem elmélyítette a zenei élményt. A koncerten sokkal jelentősebb volt a lokális kidolgozottság magabiztossága, mint a nagy ívek és karakterek felépítése. Kiváló régizenészeket hallhattuk, akiknek zeneisége mégsem tudott egy pontba összesűrűsödni.
(A Nocte Temporis, művészeti vezető: Reinoud Van Mechelen. November 9. Zeneakadémia Solti Terem, az V. Haydneum Őszi Fesztivál keretében)
Képünk forrása: Outhere Music
