A lipcsei Hochschulsinfonieorchester műsora minden tekintetben megkövetelte a virtuozitást. November 14-én a Gewandhausban olyan művek szólaltak meg, mint Richard Strauss Don Juanja, Zimmermann oboaversenye és Franck d-moll szimfóniája. Nemcsak a technikai megvalósítás nehézségeivel kellett szembenézniük az előadóknak, de a műveken belüli és a művek közötti karakterváltások és előadói pozíciók gyors módosulását is biztos kézzel kellett koordinálniuk. Ennek a kettős virtuozitásnak a vállalása önmagában figyelemre méltó, a koncert színvonala pedig még a professzionális zenekaroknak is becsületére vált volna.
Szilárd Zsigmond
Richard Strauss híresen virtuóz szólamait a legnevesebb zenekarok sem tudják mindig értve és fölényesen interpretálni. Emiatt is öröm, ha Strauss nevével találkozunk bármilyen műsorfüzetben. Így különösen impozáns volt, hogy a november 14-i koncerten a Don Juan nyitószámként szerepelt, és hogy nem ez volt a koncert legnehezebben előadható darabja. Az est karmesterének Matthias Foremnynek mindhárom darabban kulcsfontosságú és minden pillanatban nélkülözhetetlen volt a szerepe. A zenekar ,,gyakorlatlanságán” túl a művek apparátusa, vagy zenei nyelvezete miatt a fellépőknek teljesen rá kellett bízniuk magukat a karmesterre. Sokszor elhangzik a dirigensi szakmával kapcsolatban az, hogy egy darab elvezénylése a karmester feladatainak kis hányadát teszi ki. Sokkal fontosabb és többet számít a próbafolyamat, hogy a karmester ott mennyire produktív, ösztönző és érthető. Az előadás Foremnytől mégis folyamatos jelenlétet és maximális koncentrációt igényelt. Mi sem példázza ezt jobban, hogy a koncerten elhangzó darabok mind egységesek, végiggondoltak és koherensek voltak.
A Strauss-mű előadása kapcsán elsősorban a zenekar robbanékonyságát kell megemlítenünk. Kétségtelenül kiváló akusztikájú teremben szólalt meg az együttes, a forték intenzitása és az egész zenekart egységgé olvasztó ereje azonban túlmutatott a kedvező körülményeken. A vonósok homogenitása sosem vált pusztán kísérő szerepűvé, ugyanakkor a fúvósok, leginkább a rezesek úgy tudtak a zenekari hangzás fölé emelkedni, hogy sem hézagok nem keletkeztek zenekar és rézfúvósók között, és nem váltak szólisztikusan egyénivé sem. Ki kell emelnünk a koncertmestert és az első oboistát, akiknek a játéka a legmagasabb kvalitású együttesek magabiztosságát és igényességét is elérte.
Az első félidő zárószáma Zimmermann oboaversenye volt, ami az oboairodalom egyik ⎼ ha nem a ⎼ legnehezebb darabja. Mégis olyan elképesztő hangszerkezelést hallhattunk az est szólistájától, ami szinte példa nélküli. Yijea Han oboázását illetően egyáltalán nem lehet elmondani azokat a sablon passzázsokat, amiket a hangszer kapcsán megszokhattunk. Az oboajáték alapvető nehézségeiből semmi nem került felszínre, ami különösen nagy érdem, hiszen Zimmermann műve nem teszi könnyűvé a szólisták ilyen típusú törekvéseit. Olyan könnyedén játszott Han a hangszerén, mintha a megszólaló hangokért csak ki kellett volna nyújtania a kezét. Hanglépésének alapvető stabilitása és tömör, de hajlékony minősége minden pillanatban tökéletesen alkalmazkodott Zimmermann művéhez. A zenekar ugyan nem mindig tudta ezt a fajta hiánytalan stabilitást megteremteni, mégis csak a kíséretükben tudott igazán kibomlani a szólista minden zenei ötlete.
A koncert második felében Franck d-moll szimfóniája hangzott el. Az Strauss-darabhoz hasonló apparátus szólaltatta meg a művet. Az együttes méreteiből eredő feltételek hasonlóak voltak, Franck műve mégis egészen más virtuozitást igényelt a zenekar egyes tagjaitól. Nem az egységteremtő és a ,,nagy hangzásba” olvadó szólamok egyéni technikai kihívásai jelentették a nehézséget. A francki zenében a szólamokat önállóságukban kellett megformálni. Nem összképpé kellett összemosódniuk a tökéletesen megszólaltatott stimmeknek, hanem szinte minden szólamot individuálisan kellett megszemélyesíteni. A darab sokszínűségét, változékonyságát az egyes hangszerek közötti kommunikáció jelentette. Erre a legszebb példa a második tétel angolkürtszólója, de kisebb léptében elmondható ugyanez az oboáról, kürtről, fuvoláról és az összes vonós szólamról is. Az egyéni kihívásoknak az együttes ugyanúgy megfelelt, mint az összhangzás dinamikai kimértségének. Az egész előadás egyetlen szépséghibáját az utolsó nyolc ütem jelentette, amikor a fortissimo fináléban egy fél taktussal korábban lépett be a rezes szekció. Ez a megmosolyogtató botlás kellett ahhoz, hogy rádöbbenjünk arra, hogy egy főiskolai zenekart hallgatunk és nem egy világhírű együttest. Az est színvonala nemcsak a Hochschule für Musik und Theater Felix Mendelssohn Bartholdy Szimfonikus Zenekarának kvalitásait prezentálta, hanem a koncertéletben aktív zenekarok teljesítményét is új megvilágításba helyezte.
(Hochschule für Musik und Theater Felix Mendelssohn Bartholdy Szimfonikus Zenekara, km.: Yijea Han – oboa, karmester: Matthias Foremny. R. Strauss, Zimmermann és Franck művei. Gewandhaus, november 14.)
