A hangversenyteremben, az ígéretek szerint: hangversenyszerűen. A gyakorlatban: felkavaró élményként, mert amit láthattunk-hallhattunk, korántsem valamely prekoncepció realizálása volt.
Fittler Katalin
Az operabarátok több szállal is kötődnek a Müpához. Rendszeres szellemi táplálékuk lett a MET-beli operaközvetítések sorozata, nyaranta a Bayreuth-pótlékként is értelmezhető Wagner-napok – és időről-időre egyedi kínálat hazai művészek saját, vagy külföldi szólistákkal közös produkciói révén. Viszonylag újdonságnak számít, hogy a Nemzeti Filharmonikus Zenekart is operajátszó együttesként könyvelhetjük el. Nem éppen mindennapos jelenség, hogy a régizene-játszásban nevet szerzett Vashegyi György révén kerültek gyakorlati kapcsolatba ezzel a komplex műfajjal, éspedig rögtön kétfajta előadásmóddal: részben lemezfelvételekkel, részben pedig a pódiumot színpaddá varázsolva. A felvételek mellett könnyen elsikkad a figyelem, annál inkább reflektorfénybe kerülnek az „élőben” átélhető produkciók. Az idei évad operabérletének nyitányaként került műsorra november 26-án Verdi fiatalkori remeke, a Nabucco.
A plakáton (és a műsorfüzetben) megannyi olyan külföldi név sorjázott, amelyek – személyes tapasztalat híján – „ismeretlennek” tűntek. A produkció hallatán kiderült: kétségtelenül érdemes lenne megjegyezni a karmester és az énekesek nevét. Hasznos ez az élménybeszámolók során (a jövőben is, hivatkozási alapként), és főként: hogy a továbbiakban felfigyeljünk a műsorkínálatokban produkcióikra. Merthogy érdemes! A karmester, a 38 éves Andrea Battistoni például nemcsak hogy „az itáliai repertoárt anyanyelvi szinten” beszéli, de elkötelezettje a muzsikának (hogy ez az elkötelezettség ilyen korokra, műfajokra terjed ki, annak felméréséhez érdemes lenne további tapasztalatokat szerezni). Felvételei alapján opera-centrikusnak vélhetjük, ami összefügg állásaival (2024 augusztusában kinevezték az Opera Australia zeneigazgatója, 2025 januárjától a torinói Teatro Regio zeneigazgatója is), de a gyakorlati zenéléssel többrétű a kapcsolata: gordonka-tanulmányokat folytatott, és zeneszerzőként különböző műfajú kompozíciókkal jelentkezett. Ráadásul már 25 évesen megjelent első könyve, amellyel a történeti zenék érvényességét hirdeti, hogy azok napjaink embereihez is szólnak (Non è musica per vecchi).
Ez az energia-bomba dirigens magávalragadó lendülettel irányította a produkciót – kotta nélkül! Jutott figyelméből a hangszereseknek csakúgy, mint az énekeseknek, akik közül kottát csak a kórus használt (és kis szerepet vállaló egyik tagja). Igaz, néha úgy tűnt: merőben formaság, mivel a dirigensre figyelve „szívből” énekelve vettek részt a történésekben. A magyar nyelvű feliratozás szükséges volt, ám a sodró lendületű előadás arra inspirálta a hallgatókat, hogy nézők is legyenek, s jóllehet, díszletek híján nem sok „néznivaló” volt, mégsem a szövegolvasás kötötte le a figyelmet: a színrelépő szereplők testbeszéde, gesztusaik, egymáshoz fordulásuk élettel töltötte meg a pódiumot. A zenekar intenzív játéka pedig gondoskodott arról, hogy az érzelmi történések nemcsak követhetőek, de átélhetőek is legyenek.
A címszerepet a mongol Amartüvshin Enkhbat énekelte (a MET 2023 óta a Traviata Germont-jaként ismeri), a Rigoletto címszerepe mellett ez szerepel Verdi-repertoárjában. „Megközelíthetetlen” személyiség, aki érzelmeit-indulatait hangjával árnyalja. Hangfenomént ismerhettünk meg az uruguayi Maria José Siri személyében, aki Abigélt alakította (ebben a szerepben remekelt Grazban, Plácido Domingo partnereként 2022-ben). Nabucco lányaként (Fenenaként) Vörös Szilviának tapsolhattunk, szerelmét, Izmaelt Horváth István alakította (akinek repertoárjába tartozik e szerep). (NB., a műsorfüzet félrevezető információjával ellentétben, nem ő Babilónia királya!) Zakariás főpap szerepében az orosz Evgeny Stavinsky visszafogott énekére illik leginkább a „koncertszerű” jelző – ő komoly feladat elé állította kísérőjeként a zenekar szólócsellistáját. A Nemzeti Énekkar a tőle megszokott színvonalon teljesített – amit az is bizonyított, hogy nem lehetett megrendülés nélkül hallgatni az általuk megszólaltatott „szabadság-kórust”.
Egy szünettel, nagyívű lendülettel szólt Verdi oeuvre-jéből a mindmáig repertoáron tartott első opera. Az előadásban kétségkívül örömüket lelték az előadók is – másként aligha tudott volna „átjönni” annyi részletszépség is a műből, s vált volna lehetővé, hogy ne az „újrahallgatás”, hanem a végigélés élményével távozzon a Verdi-rajongásában megerősített közönség.
(Verdi: Nabucco, karmester: Andrea Battistoni. Müpa, BBNH, 2025. november 26.)
Kiemelt képünkön Andrea Battistoni karmester, forrás: Around the Music Festival
