Állítólag a végletességben még az ellentétek is összeérnek. Ennek a valóságtartalmát vagy épp pontatlanságát tapasztalhatta meg a Konzerthaus közönsége is Marie Jacquot és a Bécsi Szimfonikusok koncertjén. Itt a két ellentét a profán és a szentség volt: e kettő keveredett egymással.
Szilárd Zsigmond
A koncert első felének műsora két Puolenc-mű volt, így tiszta lelkiség és kacér pogányság együttes jelenlétére számíthatott a közönség. A francia szerző Janus-arcúsága azonban talán háttérben maradt volna, ha a hangverseny második felében nem Sztavinkszkij Petruska szvitje hangzik el. A radikalitások egyféleségét sokan megfogalmazták már. Weöres Sándornál és Szentkuthy Miklósnál nem egyszer találkozhatunk ezzel a problémakörrel. Poulenc kapcsán azonban hiába van szinte konszenzuális egyetértés a szerzői ,,kettősség”, a profán és szakrális hang keveredését illetően, ezek radikalitása sosem kerül szóba.
Poulenc művészetében éppen az a csodálatos, hogy bármilyen sűrűn váltakozva lüktet is végig zenéjében fogalmazásmódjának kettőssége, e kettősség nem harc. A kétféleség nem egymás hibáinak tart túlzó tükröt, a szélsőségesség nem távolságokat robbant vagy távlatokat teremt. Mert nincs szélsőségesség Poulenc zenéjében. Szent és pogány egymás édestestvérei, külsőleg sokban különböznek ugyan egymástól, hasonlóságuk mégis eredőjükben keresendő. És éppen emiatt válik ,,testvériségük” többé, mint hasonlóság, többé, mint homogenitás.
Marie Jacquot vezetésével a Bécsi Szimfonikusok előadásában Poulenc kétarcúsága zavarba ejtő volt. Mindig meg lehetett mondani, éppen melyik arcát mutatja felénk a szerző, az arcváltás pillanatát mégsem sikerült megtalálnunk. És hiába tudtuk, épp melyik szájával szólal meg Poulenc, őszintétlenséggel egyik oldalát sem tudtuk megvádolni. Poulenc ellentétei azért rokoníthatóak mégis a radikalizmus homogenitásával, mert az ellentéteket nem külsőségekben reprezentálja a szerző, hanem a tartalom egyidejű relativitásában és abszolút jellegében. Folyamatosan változik a tartalomra való rálátásunk, így a tartalom pozíciója is ahhoz igazodik, hogy épp melyik köntösbe bújtatja Poulenc. Ugyanakkor azt is észre kell vennünk, hogy hiába változik a szemlélő helyzete és a tartalom felvett alakja, tulajdonképpen mindvégig ugyanarról van szó.
Az egész poulenci zene olyan, mintha tudnánk, hogy a szerző egyik hangja igazat mondd, a másik pedig hazudik. De Poulenc ahelyett, hogy feltenné azt a kérdést, ami alapján el tudjuk dönteni, kinek van igaza, inkább arra helyezi a hangsúlyt, hogy ha a két szemlélet egymást nézi, egyszerre látja a másikat igaznak és hamisnak is. A poulenci zene interpretációja akkor válik igazán értővé, amikor zavarba ejt, ugyanis Poulenc minket is hol az igazmondó, hol a hazug szerepébe helyez, attól függően, hogy melyik arcát mutatja felénk. A játéknak egyszerre vagyunk részesei és egyidejűleg szemlélői is. A zavart pedig ez okozza. Marie Jacquot koordinálása alatt e zavar miatt folyamatosan pirultunk. Jacquot olvasatában a profánság matériaszerűségében és a szentség erkölcsi magasrendűségében a lappangó igazság mellett a franciás jelleg is közös volt. Ennek fényében volt minden hihetetlenül ízléses és megformált, folyékony és pontos.
A koncert nyitószáma Poulenc Les animaux modèles balettjének szvit változata volt. A La Fontaine állatmeséin nyugvó balettet táncosan, monotónia nélkül tudták előadni a Bécsi Szimfonikusok. A balettelőadásokban szükséges kiszámíthatóságot úgy tudták meghaladni, hogy az egyes tételek lejtése és lüktetése sosem szűnt meg dominálni. A második Poulenc-mű a Stabat mater volt, amiben szólistaként Elsa Benoit lépett színpadra. A tizenkét tétel közül csak háromban van a szoprán szólistának szerepe, Benoit mégis minden megjelenésével egyszerre simult bele az összhangzás atmoszférájába, és tudott olyan dimenziókat teremteni, amik aztán az őt nélkülöző tételekben is megmaradtak. Stabilitása, zeneisége és meleg, de határozott, zengő hangja olyan három pillére volt interpretációjának, ami nemcsak a saját, de az egész együttes teljesítményét is csak megerősítette és egységesebbé kovácsolta.
A koncert második felében Sztravinszkij Petruskája hangzott el. Ez a darab nagy népszerűségnek örvend a koncerttermekben. Egyrészt könnyen fogyasztható és szerethető, másrészt a zenekarok technikai felkészültségéről látványosan, de nem önkényesen ad számot. Gyakori felbukkanása miatt az elvárásaink is mindig egyre nagyobbak, hiszen minden egyes meghallgatással jobban ismerjük a művet, és mindig új zenei megoldásokat is várunk a zenekaroktól, karmesterektől. Marie Jacquot hihetetlen magabiztossággal dirigálta a darabot, ami nemcsak karmesteri felkészültségét tette megkérdőjelezhetetlenné, hanem zenei gondolkozásának tisztánlátását is. Jacquot a szinte beláthatatlan partitúra szövetéből csak azt emelte ki, ami szükséges volt, legyen szó akár beintésről, akár tempóról, akár dinamikáról vagy zenei karakterről. A zenészeket hagyta individuális ötleteikben kiteljesedni, ha erre volt terük, és össze tudta fogni őket olyan egységgé, amiben mindenki szabadnak érezhette magát, mégis mindenkinek pontos helye volt.
A Bécsi Szimfonikusok ebben az évben ünnepelték 125. születésnapjukat. Előadásukban Sztravinszkij profanitása szépen aláhúzta a koncert első felében elhangzó Poulenc-darabok kettősségét. A két különböző pogányság között meglepően kevesebb volt a különbség, mint a Poulenc-mű meghittsége és Sztravinszkij zenei nyelve között. Minden felismerés azonban olyan élményekből eredt, amiben az előadói ambíciók technikai felkészültséggel, a zeneszerzői elképzelések értő olvasattal találkoztak.
(Bécsi Szimfonikusok, km.: Elsa Beonit – szoprán, karmester: Marie Jacquot. Konzerthaus, november 24.)
